Bornemissza Endre: Karácsony

Fenyőágon, madárszárnyon,

megérkezett a Karácsony.

Messziről jött, meleg Délről,

napsütötte földtekéről,

jött Északról, fagy honából,

rénszarvasos, havas tájról.

Jött Keletről, jött Nyugatról,

nyomában kolomp s harang szól.

Sok napon át jött, sok éjjel,

jött szelekkel, hópihékkel,

kocsin is jött, jött repülőn,

köves úton, havas dűlőn,

könnyű szánon, csengettyűzve,

a szíveket egybefűzve.

Hozott hírt a pásztorokról,

csillagokról, jászolokról,

kis Jézusról, Máriáról,

a híres három királyról.

Szelek szárnyán, fenyőágon,

megérkezett a Karácsony.

Fogadjuk meleg szobával,

friss sültekből vacsorával,

ünnepeljük, marasztaljuk,

ének szóval magasztaljuk!

Túrmezei Erzsébet: Karácsony előtt

Legyünk egy kicsit csendben!
Födje mély csend a szíveket:
mert a sötét, elgyötört földre
Karácsony közeleg.
Jó, ha most lelkünk messze hagyja
a hajsza, lárma mind.
Ne siessünk hangos utakra!
Karácsony lesz megint.
Kezem a jászol előtt szépen
imára kulcsolom.
Nyomorúságom, szegénységem
mind elpanaszolom,
Szívem kitárom: kérlek add meg,
ami nincsen nekem!
Csodáddal csodálatos gyermek,
takard be életem!
Hadd legyen szívünk boldog csöndje
imádattal tele!
Újra leszáll a sötét földre
Karácsony éjjele.

Ürögdi Ferenc: Adventi csendben

Advent! Csend van.
Nincs hang, csak lélek-beszéd.
Adventi csendben
Lehullok Uram eléd.

Adventi csendben
Csak hitem kis mécse ég,
Adventi csend van
Körülöttem mély a sötét.

Adventi csend van
Készül-e mondd a szíved?
Adventi csendben
Gyümölcsöt hoz-e a hited?

Adventi csendben
Szunnyadsz tán?
Lámpád sem ég?
Adventi csend van
Ébredj! Jön a remény!

Ágai Ágnes: Bárhova lépek

Bárhová lépek, beléd ütközöm.

Át- és keresztül vagyok

szőve már veled.

Mozdulataiddal mozdulok,

hangodra hangolódom.

Így élünk kettős kötésben

téphetetlenül.

Ágai Ágnes: Levél Y-nak

Szeretlek.

Csak így, ilyen köznapian

ilyen egyszerűen, ha úgy tetszik semmitmondóan

hisz a legtöbb levélben így írják: szeretettel,

és ez nem súlyosabb, mint a kérdés:

mi újság, hogy vagy és effélék.

Pedig milyen kevés ember iránt vagyunk szeretettel,

mennyi közöny, rosszallás, idegenség,

gyanakvás, harag, meg nem értés,

mennyi odvas, rossz indulat fűz bennünket egymáshoz

kis és nagy közösségünk zárt rendszerében.

Milyen kevesen figyelnek szavainkra,

ha azt mondjuk: elvtársam, kedves barátom,

egyetlen szerelmem? mikor mit ír elő konvenciónk,

miközben szavaink tartalma rég kihullott,

és ezt nem kéri tőlünk senki számon,

hisz megszoktuk: őszinte részvétem, szívből gratulálok,

és a szeretlek, ha egyáltalán kiejtjük,

nem több közhely szavaink egyikénél,

ami kéznél van, mint a papír zsebkendő, vagy a golyóstoll.

De hát én szeretlek, salakmentesen, forrástisztán,

őrzöm hangod emlékezetem kazettájában,

és őrzi a testem kezed simítását,

őrzi pulzusom felgyorsult ritmusa

a visszapergetett filmszalagon

az egyszerit, a megismételhetetlent,

az egymásra talált test ünnepét,

az egymást dajkáló lélek hétköznapjait.

Szeretlek,

és folytathatnám: szeretlek, mint...

és bizonyára jutna eszembe még friss hasonlat,

jól hangzó, kevéssé kopott,

de így mondom pőrén, dísztelen,

vedd vallomásnak vagy tényközlésnek,

akár messze vagy

akár a szomszéd szobában,

akármi volt, van vagy lesz velünk,

igémet hirdetem, vállalom, vissza nem vonom:

Szeretlek!

János Árpád: Tükröd van-e?

Mondd, néztél-e már néha a tükörbe,

ismered-e saját arcodat?

Tudod-e ki vagy, és mire születtél,

mondhatod-e, hogy ismered magad?

Mondd, tettél-e számadást a sorsoddal,

hogy számonkérd azt, mit eddig éltél?

Vagy alázattal lested a szerencsét

mindhiába! Mindig csak reméltél.

Mondd, volt-e valaha az éltednek

haszna? Magadnak, vagy bárkinek.

Semmit sem, vagy jót is tettél, vagy mindég

ártottál - ha tudtál - mindenkinek.

Mondd, ha eszed nincs, szíved ugyan van-e,

mellyel gyűlölni s szeretni tudtál?

Vagy éltél itt a Földön közömbösen,

nem voltál igaz, s nem is hazudtál.

Mondd, mit ér a sorsod? nézz a tükörbe

és számolj el végre önmagaddal!

Végy hozzá erőt - ne lássa senki más.

És hidd el, hogy nem a tükör a hibás.

Wass Albert: Jó lenne így...

Bárkába szállni, nagyba, feketébe,

úgy evezni ki a messzeségbe.

Sohanemlátott part felé sietve

kikötni egy névtelen szigetre.

Lenni megbékélt önmagunknak árva,

nevétől fosztott Nemo-kapitánya.

Hullám felett, sziklába vájni házat,

gyökereket enni és csigákat.

Életet élni egymást nézve,

megcsöndesülve, megigézve.

Hegyre futni, ha jönnek mások:

babonás régi látomások.

Keresztet építeni, szörnyű-szépet,

homokba írni végtelen meséket.

Ha messziről jött honvágyak gyötörnek:

múlását lesni csendnek és időnek.

S amikor halkan közelít az óra,

befeküdni egy ringó koporsóba,

zöld vizeken sötétkék égre nézve:

úgy suhanni ki a semmiségbe.

Ron Cristian: Merj álmodni

Merj álmodni,
mert az álmok álmodói meglátják
a holnapot.
Merj kívánni,
mert a kívánság a remény forrása,
s a remény éltet bennünket.
Merj nyúlni
olyan dolgokért, amit senki más nem lát.

Ne félj olyat látni,
amit senki más nem lát.
Higgy a szívedben
és saját jóságodban,
mert ha így teszel,
mások is ezekben
fognak hinni.
Higgy a csodában,
mert teli van vele az élet.
De ami a legfontosabb,
hogy higgy önmagadban...
mert odabenn a lelkedben
rejtőzik a csoda,
a remény, a szeretet
és a holnap álmai.

Szádeczky-Kardoss György: Nincs időd!

Szoktál-e néha meg-megállni,

És néhány percre megcsodálni

A zöld mezőt, a sok virágot,

Az ezerszínű, szép világot,

A dús erdőt, a súgó fákat,

A csillagfényes éjszakákat,

A völgy ölét, a hegytetőt?

Nem, neked erre nincs időd!

Szoktál-e néha simogatni,

Sajgó sebekre enyhet adni,

A hulló könnyeket letörülni,

Más boldogságán is örülni,

Meghallgatni, akinek ajka

Bánatra nyílik és panaszra,

Vigasztalni a szenvedőt?

Nem, neked erre nincs időd!

S ha est borul a késő mára,

Készülni kell a számadásra,

Mérlegre tenni egész élted,

Tettél-e jót, láttál-e szépet,

És nincs más vágyad csupán ennyi:

Nem rohanni, csak ember lenni,

Hiszen már látod a temetőt!

De most már késő!... Nincs időd!

B. Radó Lili – Tudd meg

Tudd meg, én Neked fájni akarok,

emlék akarok lenni, mely sajog,

mert nem lehettem eleven valóság.

Tudd meg, nem láthatsz égő piros rózsát,

hogy ne én jussak róla az eszedbe,

akit engedtél elmenni csókolatlan.

Mert minden fájni fog, amit nem adtam,

és minden szó, mely kimondatlan maradt.

Nem láthatsz tengert s arany sugarat,

mely nem a szemem lesz s a mosolygásom

s hiába hunyod be szemed, hogy ne lásson,

mert a szívedbe égettem be magam.

Minden hajnal, minden nap alkonyata,

a rét, ahogy a harmatcseppet fogadja,

a könny, a vágy, a csók, a dal, az álom,

minden asszonykéz, minden férfivállon,

s az asszonyod, ha karodba veszed:

mert sohse voltam eleven valóság,

mindenütt, mindig, minden én leszek.

Scheffer János: A múló idő

A múló idő egyre gyorsabban szalad,

Láttam elsuhanni a kertjeink alatt,

Nyomában elsárgult a vad, zöldellő nyár,

Mögötte bölccsé színesedett a határ.

Az idő könyörtelen fogaskereke,

Üldöz mindennap reggel, délben, este,

De éjszaka a forgás álmomban megáll,

Fogaskerék ott már nem zakatol tovább.

Egy időtlen és tértelen valóságban,

Hol csak Lélek repül néma sólyomszárnnyal,

Lebegve megállunk és jól körülnézek,

Lelkünk körülveszik apró kicsi fények.

Azután hajnalban újraindul minden,

Reggel kakasszóra eltűnik az Éden,

Az idő csak suhan, nesztelen titokban,

Mögötte méla múlt emléke marad majd.

Darvas Ferenc: Könnyűbb álmot ígér

Igen a vers könnyűbb álmot ígér
talán egy szép gyermekkort idéz
talán szerelmes időket hoz fel
talán ünnepek hangulatára figyelsz
talán egyszerűen a vers maga kell
talán a bánatot sikerül felejtened
talán a fenséges hangzatok miatt
talán emlékek ködébe elvivő vigasz
talán gyász miatt kell maga a vers
talán s mert egy rossz napot felejtsz.

Igen, a vers könnyűbb álmot ígér
mely elvisz magosba és égig elérsz
mely bút, bajt napodból kisöpör
mely lezár, befejez sok gyatra pört
mely bajban mint különös gyógyír
mely ringató és kellemes jó hír.

Igen, a vers könnyűbb álmot ígér
nem számít ki gazdag, ki szegény
nem számít milyen fekhely az ágy
nem számít viskód-e vagy palotád
nem számít a szoba, milyen a hely
nem számít ki mit hord, mit visel.

Igen, a vers könnyűbb álmot ígér
talán újra szép gyermekkort idéz
talán szerelmes nyarakat hoz fel
talán ünnepi hangulatra ügyelsz
talán csak pusztán a vers maga kell
talán sikerül a bánatot elejtened
talán a különös hangzások miatt
talán lelkeden béke lesz és vigasz
talán lázban segít maga a vers
talán így egy rossz napot felejtsz
álmod úgy jön el, mint szép tündér
mert a vers nyugodt álmot ígér.

Szőcs József: Amint idősödöm...

Ahogy a kor fölöttem lassan eljár,

varázslat bűvöl el, lelkem tavaszt vár,

ha fagy ezüstje hó-hajamra rászáll,

amint idősödöm.

Ahogy a kor fölöttem eljár lassan,

ellágyulok a sok színes varázslatban,

múlt és jelen, jövő szívemben dobban,

amint idősödöm.

Ahogy a kor lassan eljár fölöttem,

belátom, oly sok tavasz van mögöttem,

sokkal több, mint ami lehet előttem,

amint idősödöm.

Ahogy lassan eljár fölöttem a kor,

sokkal többet jelent nekem a múltkor,

és minden perc és másodperc a sokból,

amint idősödöm.

Ahogy a kor fölöttem lassan eljár,

másképp dalol fülembe minden madár,

virágom és palántám szavamra vár,

amint idősödöm.

Ahogy a kor fölöttem eljár lassan,

tudom, hogy ifjan nem így gondolkodtam,

csodákra talán annyiszor nem vártam...

Amint idősödöm,

s ahogy a kor lassan eljár fölöttem,

kedves barátom, ma többet érsz nekem,

annyi szép emléket őrzök szívemben,

amint idősödöm.

Ahogy lassan eljár fölöttem a kor,

fájdalmamat csillapítja valahol

hű szerelmem, ki gyógyírként átkarol,

amint idősödöm.

Les Buscaglia: Egy csokor virág...

Barátságunk jeléül csokrot hoztam néked.

Gyűjtöttem mezőn, színes dombok felett,

S ím kész ajándékra a virágcsokor.

Kérlek, bármerre is sodor az élet,

Ajándékom vidd magaddal,

Akár gyalog jársz, akár víg fogattal.

Csokrodban első virágszál a szeretet,

Azért oly fontos, mert Istentől ered.

Emberi sorsok összeötvözője.

Ha elveken nyugszik, nem múlandó,

Neked is ilyen szeretet a jó.

Türelem a második virágszál,

Hogy ne sírj, ne zúgolódj, ne kiáltsál,

Bármi is menjen végbe a szívedben.

Vigyázz, hogy a szó, a könny ki ne essen,

S vihar ne zúgjon el családod felett,

Így gazdagabb lesz benned a szeretet.

Csokrod harmadik virága a hűség,

Amit megkíván tőled a föld s az ég.

Hű légy Istenhez és szent elveihez,

Hű légy férjedhez és gyermekeidhez,

Idegen arc soha ne ejtsen tőrbe,

S szívetek legyen mindig összekötve.

A negyedik virágszál a kedvesség,

Az arcod, ha olyan, mint a derült ég,

Ha bosszúság fellege el nem fedi,

S a gyűlölet soha torzzá nem teszi,

Meghódítja még az ellenségedet is,

Otthonodban nem lesz ború és tövis.

Az ötödik virágszál a szorgalom.

Nem jelenti, hogy nagy legyen a forgalom

A házban és minden csak terád várjon,

Míg az idegek összetörnek fájón.

A szorgalom az, ha végzed a munkád,

Mint csillag az útját, lassan, de folyvást.

Virágcsokromat átnyújtom neked,

S kívánom, a jó Isten legyen veled!

Illatozz otthon, vagy a zord idegenben

Mindig derülten, mindig kedvesebben,

Míg eljön Urunk, s bú válik örömre

S virágcsokrába beköt majd örökre.

Létezik egy világ ...

Létezik egy világ ahol minden lehet,

ha engeded az éji tündér odavezet.

Engedd hogy kézen fogjon, s repítsen oda,

hol várni fog rád valami új csoda!

A képzelet szárnyán gyere tarts velem,

hagyd, hogy a tündérvarázs lágyan megérintsen.

Tárd ki hát a szíved, vedd fel mosolyod,

akkor az egész világot másnak láthatod.

Úgy majd megérzed azt a szeretetet,

ami e világban körülvesz tégedet.

Itt győz a jó, és igazak a szavak,

s a szétfoszlott álmok újra szárnyalhatnak!

Van egy világ!

Van egy világ, hol a valóságban még sohasem jártam,

De a legszebb álmaimban néha rátaláltam.

Ott sosincs viszály, örök béke honol,

Tücsök énekére, madárdal válaszol.

Évszázados fák közt hűs patak csordogál,

Napsütötte tisztáson tündérpalota áll.

Virágillatú szél borzolja hajamat,

Arany napsütésben csillámok táncolnak.

Amerre csak nézek, minden mosolyog rám.

Egy lelógó faág megérinti ruhám.

Bár csend van, de lelkemben egy dallam felcsendül,

Úgy érzem a gondom, tőlem messze kerül.

Selymes fűszálak vigyázzák léptem,

A szeretet fényében fürdik egész lényem,

S ekkor halk neszezéssel, ahogy sóhaj lebben,

Puha pilleszárnyon egy tündér elém libben.

Nem beszél, de mégis értem minden szavát,

Kézen fog és repít hegyen és erdőn át.

Halandó nem érezhet ilyen érzést soha,

Puha lepkeszárnyon álom repít tova.

Eddig nem hallott dal csendül lelkemben,

A szeretet ritmusa dobban a szívemben.

Átjár ez az érzés, mint huzat a házon,

Hogy ez el ne múljon, csakis azt kívánom.

Könnytelen fáj, sajog e világ szépsége,

Elvarázsol a tündérek szelíd békessége.

Nem hivalkodóak és mégis ragyognak,

Szívem rejtekébe melegséget hoznak.

Túl ragyogják a napot, s a reggeli harmatot,

Kedves mosolyukkal áldják meg hajnalod.

Érzem, amit eddig nem éreztem sosem,

Hogy e világ létezését őrzi majd a szívem.

Mert, kell a hit és kell a remény,

Hogy valahol az álmok mélyén,

Létezik egy olyan világ,

Mely őrzi e tündérek nyomát...

Ne félj az élettől

Ne félj az élettől bármilyen mostoha,

Az ember győz, ha nem lesz ostoba.

Harcolj a célért, de ne szenvedj érte,

Emlékezz inkább a jóra, a szépre.

Ne csüggedj sokáig, ne hulljon könnyed,

E hatalmas világban szépet is lelhetsz.

Ki nem várja a holnapot, az sem adja fel,

Mert egy apró reményben új életre kel.

Minden nap egy más nap, új reménnyel élj,

Nézz szembe a sorssal, tőle sose félj.

Ha néha úgy érzed földbe is tipornak,

Széttört álmaid a felszínen maradnak.

Nem kell a jövődet a múltaddal temetni,

Ha igazán akarsz, újra tudsz szeretni!

Reviczky Gyula: Pünkösd

Piros pünkösd öltözik sugárba,

Mosolyogva száll le a világra.

Nyomában kél édes rózsa-illat,

Fényözön hull, a szívek megnyílnak.

Hogy először tűnt fel a világnak:

Tüzes nyelvek alakjába' támadt.

Megoldotta apostolok nyelvét,

Hirdeté a győzedelmes eszmét.

Piros pünkösd, juttasd tiszta fényed'

Ma is minden bánkódó szívének,

Hogy ki tévelyeg kétségbe', homályba':

Világító sugaradat áldja.

Habozóknak oldjad meg a nyelvét,

Világosítsd hittel föl az elmét.

Hogy az eszme szívből szívbe szálljon,

Diadallal az egész világon!

Piros pünkösd, szállj le a világra,

Taníts meg új nyelvre, új imára.

Oszlasd széjjel mindenütt az éjet,

Szeretetnek sugara, Szentlélek!

Aranyosi Ervin: Anyám emlékére...

Elmentél hát anyám? Végül csak elmentél.

Te a magad módján, tudom, hogy szerettél.

Értem, mikor kellett minden jót megtettél,

ahogy tellett tőled, szépen felneveltél.

Amit tőled kaptam, mind köszönöm néked,

s tudom fiatalon megbántott az élet.

Tőled kaptam lelket, mit belém leheltél,

és a magad módján tudom, hogy szerettél.

Ha néha bántottalak, arról nem tehettem.

Köszönöm, hogy egyik gyermeked lehettem.

S arról sem tehettem, nem voltam a jobbik,

mert a másik gyengébb, s gyakrabban megbotlik.

Lábad elé hordtam szívem minden kincsét,

hogy kik felneveltek, büszkén megtekintsék.

De neked nem kellett, csak a rosszat láttad,

a világ fájdalma görbítette hátad.

Végleg megnyugodtál, s én csak azt kívánom,

boldog élet várjon ott a túlvilágon.

És ha visszagondolsz a fiadra néha,

tudd sose volt komisz, sohase volt léha.

Bármi rossz is érte, mindent megbocsátott.

szeretve gondolt rád, örült, hogyha látott.

Most pedig búcsúzom. elengedlek végre,

tudom újra látlak, ha felnézek az égre.

Tudod mi a szerelem?

Csodálni valakit, aki rád nevet.

Fogni a kezét, hogy csak veled legyen.

Ha távol van tőled, aggódva félteni.

Ha melletted van, lelkével egy lenni.

Ha mással látod, könnyezni utána,

De, ha újra eljön, bűne megbocsájtva!

Magadból neki adni testedet, lelkedet.

S egy életen át el nem feledni.

Ez hát a szerelem egyetlen Kedvesem!

Wass Albert: Magányosság erdejében

Ez itt a magányosság erdeje.
Itt én vagyok csak; én és valaki,
valaki, akit nem is ismerek.
És aki mégis, mégis elkísér
akármeddig megyek.
Valaki, akit mégsem ismerek.

S van itt egy álmom: különösen szép,
és különösen mégis fáj nekem:
Valaki egyszer majd elémbe lép,
és megfogja két tévelygő kezem,
lecsókolja két könnyező szemem...
Valaki majd az életembe lép,
aki százszor több, mint az életem.
Van itt egy álmom: különösen szép,
és különösen, mégis fáj nekem...

Ez itt a magányosság erdeje.
Itt én vagyok csak, én és valaki,
Valaki, akit nem ismerek,
és akiről még tudnom sem szabad:
Bár jobban szeretem, mint magamat.

János Árpád: Fohász

Miatyánk, ki létezel a lelkünk rejtekén,
bocsásd meg, hogy emberek vagyunk.
Miatyánk, ha vétkezik a testi szenvedély,
bocsásd meg, mert emberek vagyunk.
Miatyánk, csak Te tudod, hogy életünk rövid.
Vétkezünk és szenvedünk,
mert bűntől öröm az életünk
- ha bűnnek számít, hogy élhetünk.
Magunkkal semmit sem viszünk.
Miatyánk, ki létezel a lelkünk rejtekén,
bocsásd meg, hogy ostobák vagyunk,
s hogy bűnösök akartunk mindig lenni.
Nem mindig sikerült. De bűnösök vagyunk.
Loptunk szerelmet, pénzt, időt, italt,
hazugságra gyűjtöttük minden erőnket.
A bűnről írtuk a verset és a dalt.
Miatyánk - ha létezel -, légy hozzánk kegyes.
S add, hogy bűnünk legyen bocsánatos.
Bocsáss meg nékünk, hisz emberek vagyunk.
Igaz, hogy bűn az életünk,
de mégis nagyszerű és oly csodálatos!

János Árpád: Mámor

Nézlek a vágyaktól kimerülten,

cinkosan bólint felém a pálma.

Éjfél is elmúlt. Csak ábrándozom.

Már lassan somfordál be a hajnal.

A kávé keserű illata körbejár,

s én még egy csókot adok a szádra.

Köszönöm Neked ezt az éjszakát,

Te szép, Te jó, Te minden, Te drága.

János Árpád: Köszönöm

Köszönöm Neked a jelent és a múltat,

amit soha vissza már nem adhatok.

A tegnapot és a mát

- ami megmaradt belőle - és azt is,

amit kidobtunk az elavulttal.

Köszönöm Neked az éveket,

amikor vihar volt, vagy sütött a nap,

és azt is, amikor csendesen esett.

Szemed könnyének gyöngycsillogását,

félő és dühödt szerelmedet,

a váró időt, a vágyó perceket.

És mindent köszönök amiért a szív dobog,

köszönöm Neked az életet.

Köszönöm a reményt és az erőt,

hogy tűrted az örvényt és az

ólomlábon cammogó időt.

Köszönöm, amikor rám lehelsz,

és lágy mosollyal ajkad érinti számat.

Köszönök mindent, amit Tőled kapok.

Köszönöm, mert nélküled

nem érteném meg a holnapot.

Percekre vártunk és évek múlnak el.

Elmúlt a tegnap és ma sincs már semmi,

csak a holnap van nekünk,

néha oly távol, máskor oly közel.

És köszönöm, hogy mégis együtt megyünk.

Köszönöm Neked ezt a holnapot,

és köszönöm azt is, amit én adok.

Mindent köszönök. Cserébe MAGAMAT adom!

Kérlek, fogadjad el.

Köszönöm Neked azt, hogy létezel,

én is csak ezért létezem, ezért vagyok.

Köszönöm, ha újra enyém leszel,

és százszor, ezerszer megköszönöm,

ha örökkön-örökké megmaradsz nekem.

János Árpád: Lila orgona

Ifjúságom egyik májusának
harmatos tavaszi reggelén
kimentem a kertbe és vidáman
orgonából csokrot szedtem én.

Rigó fütyült fent a hársfa ágán,
szívemben a tavasz muzsikált,
lila orgonák fürtös virágán
sétált pettyes katicabogár.

Te jutottál akkor az eszembe,
Néked szedtem szép virágokat.
Nem tudtam, hogy játék a szerelmed.
Néked adtam első csókomat.

Tíz év múlt el, érett férfi lettem,
s asszonyoknak szép virága te,
csókjaidat lassan elfeledtem,
nem kísért a múlt emléke se.

Májusi szél dúdol kint a kertben,
rigó fütyül tavasz-operát.
Ma már "másképp", mégis a legjobban
szeretem a lila orgonát.

Őri István: Tündérálom

Ott, messze fenn északon
túl gomolygó ormokon
ott, ahol a madár se jár,
lakik egy Tündér és kedvesére vár.

Minden reggel ablakhoz suhan,
s tekint világok felé bejár eget,
földet, poklokat,
de kire vár, nem lelé.

Kezét nyújtja, hátha jön -
éneke hegyeknek köszön
ajkán mosoly, mert remél -
napra nap, éj éjre kél.

Nem fárad minden nap kelni fel
hinni erővel: a nap közel,
mikor megnyílik a felhők óceánja,
s a ködön át feltűnik szerelmes párja.

Hiszi akarattal: itt van az óra,
bár száz évek teltek el azóta,
hogy Ő elment, messze el,
de mégis hiszi: az idő közel.

S akkor a felhőóceánon át
meghallja kedvese dalát,
s már repül is felé...
Tündéralakját a sötét völgy elnyelé.

E. Isenhouer: Add tovább!

Ha van valami, ami jó,
Ami barátaiddal megosztható,
Legyen bár csak egy apróság:
Hozhatja Isten áldását.
Add tovább!

Lehet, hogy csak egy dal, mely vidám,
De segít megharcolni egy-egy csatát.
Lehet, hogy egy könyv, mely érdekes,
Egy kép vagy pillantás, mely kellemes.
Add tovább!

Ne feledd a másik fájdalmát!
Te kell, hogy segítsd az úton tovább.
Egy kedves szó vagy egy mosoly
Áldás lehet a másikon.
Add tovább!

Ha tudsz egy kedves történetet,
Vagy hallottál az utcán jó híreket,
Vagy jó könyvet rejt a szobád,
Mely segít elűzni a másik bánatát,
Add tovább!

Ne légy önző a szívedben,
De viselkedj a legnemesebben.
Tedd a közösbe kenyered,
Hogy társaid is egyenek.
Add tovább!

Ha Isten meghallgatta imád,
S az égből áldást küldött le rád,
Ne tartsd meg csak magadnak,
Míg mások sírnak, jajgatnak.
Add tovább!

Túróczy Zoltán: Tanács

Ma még Tied körülötted minden,

Adhatsz belőle, adj hát, kinek nincs,

Mert jön egy nap, talán nemsokára

S kihull kezedből minden földi kincs.

És nem lesz tied többé semmi sem.

Tollad, virágos párnád másra vár,

Mit maga köré épített egy élet,

Nem lesz több mint összeomló kártyavár.

Ma szólhatsz még jóságos, meleg szóval

Testvéredhez, ki szenved, szomorú,

Vigaszt hoz szavad zengő muzsikája

S tán rózsát hajt egy töviskoszorú.

Hajolj hát hozzá, amíg beszélsz,

Harmatként hulljon szerető szavad,

Mert jön egy nap, hogy elnémul az ajkad

És soha többé szóra nem fakad.

Ma kezed még erős, a lábad fürge,

Szolgálhatsz szegényt, árvát, beteget,

Ma törölhetsz verejtéket, könnyet:

Óh, most segíts, ha teheted!

Mert jön egy nap, hogy kezed mozdulatlan,

Mindegy, hogy ősz lesz, tél, vagy koranyár,

Mert nincs több időd, s amit meg nem tettél,

Azt nem teszed meg többé soha már.

De ma még Tied körülötted minden,

És adhatsz... Adj hát annak, kinek nincs!

Hisz jön egy nap, talán nemsokára,

S kihull kezedből minden földi kincs.

Csak az lesz Tied, amit odaadtál,

Csak az, mi minden kincsnél többet ér:

A tett, a szó, mit szeretetből adtál,

Veled marad, s örökre elkísér...

Gámentzy Eduárd: Fohász

- Legyen akkor is amikor nincsen!
Esernyőmet úgy tartsa az Isten,
Ne ázzak soha semmi viharban,
Szóljon is hozzám, hogy meg is halljam!

Maradjak bátor ne álljak térden!
Az aki vagyok, legyek egészen!
Ördög ha jönne távozzon tőlem!
- Nem bánom, igyon még elmenőben!

Csapja a számlámhoz, azután vége.
Óvjon a szegények tisztessége!
S ha egyszer majd mindent kifizettem,
Hitelt ne kérjen senki helyettem!

Borian: A mosoly

Arcodra fény kerül,
Ha kapod, lelked felderül,
Emléke sokáig megmarad,
Az élet sokkal boldogabb.
Az otthonodban meghitt melegséget áraszt,
S könnyebben megtalálod az igaz választ,
Koldusbotra nem jutsz, ha sokat adsz belőle,
De kinek adod, gazdagabb lesz sokkal tőle.
Nem tudod megvenni vagy elcserélni,
Nem tudják ellopni vagy kölcsön kérni,
Orvosság, mit másoknak mindenki adni tud,
A mosoly, mely önként az arcra fut.
Ám óvakodj attól, ki ezt csalfán adja,
Mert kinyílhat gyorsan a poklok kapuja.
Felismeréshez nincs jó tanács,
Önmagadnak kell eldönteni,
A mosoly igaz voltát.

Harsányi Lajos: Ki az Úr?

Kezdetben volt az Isten.

Az Isten volt az Úr.

Azután jött a Tűz, Víz

Az Ég , a kék Azúr.

Majd jöttek a Királyok.

S azok lettek urak.

Aztán elűzték őket,

Kiirtva magjukat.

Majd jött a felséges Nép

És a Nép lett az úr.

Majd jött a szent Szabadság

S akkor az lett az úr.

Azután jött a Terror

S a Terror lett az úr.

Azután jött az Ínség

S az Ínség lett az úr.

Azután jött a Bőség.

(Nem lett belőle úr.)

Botorkált a megértés.

(Nem lett belőle úr.)

Azután jött a Bankár

S a Bankár lett az úr.

Azután jött a Sátán

S most a Sátán az úr...

De elbukik a Sátán

És nem lesz mindig úr.

És öngyilkos lesz a Bankár

És nem lesz mindig úr.

És elmúlik az Ínség

És nem lesz mindig úr.

És fölenged a Terror

És nem lesz mindig úr.

És meghal a Szabadság

És nem lesz mindig úr.

És megszelídül a Nép

És nem lesz mindig úr.

Király nem akad senki

És nem lesz többet úr.

És ránk szakad a kék ég

És nem lesz többet úr.

És füstté lesz a Tűz, Víz

És nem lesz többet úr.

Kezdetben volt az Isten

Az Isten volt az úr.

Örökkön és örökkön

Az Isten lesz az Úr

Somogyi Péter: A szív szava

Mit mond a szív, ha őszi éjjelen

A szerelem oltárán Érted áldozta életét?

Szeretlek.

Ahogy törődő anya szereti bölcsőjében szendergő

Áldott gyermekét.

Mit mond a szív, ha sír a lelke

S hűvös könny áztatja kitartó hevét?

Szeretlek.

S ha velem vagy én szorítom a boldogság

Áhított, jéghideg kezét.

Mit mond a szív, ha törékeny testét

Csak az édes magány hatalma élteti?

Szeretlek.

S ha Neked ez fáj belehalok százszor,

De meg fogom érteni.

Mit mond a szív, ha vágya beérett,

S szomorú sorsának ellent mond józan ész?

Szeretlek.

Ahogy hazáját szerette a szabadságért

Hősi halált halt vitéz.

Mit mond a szív, ha vergődik végtelen,

S kínjában önmagát tépi szét?

Szeretlek.

S örökké hallom ajkaidon a szerelem dalának

Ringató neszét.

Mit mond a szív, ha szorult torkán

Fájdalom préseli át a szót?

Szeretlek.

Ne kérdezz semmit Kedves. Ülj le mellém, kérlek

S dúdolj egy altatót.

Mit mond a szív, ha éltében csak Érted lüktet,

S védtelen akár a letépett virág?

Szeretlek.

Ahogy elhunyt Teremtőjét szeretheti

A nyugodt és önzetlen világ.

S mit mondok én, hisz jól tudom

Oly távol vagy szívemtől, de szavában

Mégis benne élsz?

Annyit, hogy szeretlek. Nem többet. Egy szót:

Szeretlek.

Ennyi az egész...

János Árpád: Ne álmodj kedves, mert fájni fog

Hozzád, Neked, teérted

Szólok én most:

Érzem, hogy Téged még a tűz hevít.

Ha esdve mondanám ugyan mit ér az?

A szép szó is elszáll - ezért leírom -

Az írás, ha sokszor olvasod, segít.

Ne hívd a jövőt - mely mindenki sorsa

És hívja, várja gyermek, férfi, nő.

Szépre álmodják! S az máris itt van,

És nem veszik észre, hogy múlik az idő.

Az álmok valóra sose válnak,

Amíg álmodjuk őket, minden csodaszép.

Az ébredéskor mienk a valóság,

S amire vágytunk - szappanbuborék.

Míg él az ember - a vágy is benne él.

Előbb vulkán, majd szunnyadó parázs.

De a vágyat csak megálmodhatod.

Igaz sose lesz, mert nincs olyan varázs.

Az élet szép, az élet gyönyörű,

De szebbre, jobbra álmodni ne merd -

Arra nincs és nem is lesz semmi ok!

Mert jobb a valóság, amit átélsz!

Ne álmodj kedves, mert fájni fog.

Maradj az élet kegyetlen tengerén!

Abba higgy és ott kitartóan evezz:

Aki az álmok taván hajózik,

Az előbb-utóbb mind a mélybe vesz.

Nekem most menni kell.

Hogy szerettelek, érzed és tudod,

De örökségül még egy jó tanács:

Ne álmodj kedves, az ébredés fájni fog.

Henri de Régnier: Nocturne

Az est az orgonát mind letarolja,

és hullanak az illatos csomók,

piciny virágok sírnak a nyomomba.

A lelkem szomorú, szívem zokog.

Fenn a tetőn galambok várakoznak,

turbékolásuk bánatos panasz,

és csőreikből hullanak a tollak.

Szívemre titkos szenvedés havaz.

A bús szökőkút lomha kedve éled.

Alvó vizén remegnek a körök,

körötte megborzongnak a növények.

Emlékek sírnak a szívem fölött.

Az éj jön s szenvedést hoz, őrjítő bút:

nem fúj a szél, elhallgat a kis ér,

zengő ütemre sír, sír a szökőkút,

s az éjen át két nagy szemed kísér.

/Kosztolányi Dezső fordítása/