Tűnődés

Magányosan üldögélek egy szoba sarkában,
Gondolatban ott vagyok egy szép meseországban.
Gyermekkori szép emlékek,óh de messze szálltak.
Elmúlt,már is vége van a nyárnak.

Olyan gyorsan repültek el felettünk az évek,
Már is küszöbén vagyunk a kíméletlen télnek.
Valamikor úgy örültünk a hosszú estéknek,
Akkor még a kisszobákban lámpák, s gyertyák égtek.

Voltak esték,mikor a legények zenéltek,
A kamaszok örültek a halvány gyertyafénynek.
Akkor is voltak szerelmek, amelyek ma is élnek.
Megvolt mindig a varázsa a téli estéknek.

Volt,amikor kártyázgattunk,vagy szembekötőztünk,
És rágcsálnivalónak meg kukoricát főztünk.
Jó barátok és barátnők mindig összejöttek.
Igazában örülhettek a szoba melegnek.

Nem volt akkor semmi luxus, csak igaz valóság.
Az akkori leány és legény jól érezte magát.
Nem hódoltunk divatoknak,nem láttunk reklámot,
Más szemszögből néztük mindig a zajló világot.

Nagyon tudtunk örülni a családi fészeknek,
Melyről még a mai napig szép emlékek élnek.
Nem vágytunk nagy kalandokra, nem volt fényűzésünk.
Egyszerűen és boldog békességben éltünk.

Tiszteltük és szerettük mi mindig az időset,
Akiknek az új nemzedék sok mindent köszönhet.
Kamaszkori igényeink ugyan mik lehettek?
Végtelenül örültünk egy kis zsíros kenyérnek.

Milyen jó volt szomjat oltó kis kutunk vize,
Melyet adott a természet és nem került pénzbe.
A frissen fejt házi tejet sohasem reklámozták.
Olyan jó volt, rajtunk kívül imádták a macskák.

A hajunkat nem kentük mis soha semmi mással,
Csak a természetben termett dió olajával.
A fogmosás helyett rágtuk mi a kerékrépát,
Almát, körtét,no meg sárgarépát.

Mai ésszel nevetséges rá visszagondolni,
Hogy is tudtunk oly szerényen élni és dolgozni.
Nem csalás és nem ámítás, hogy létezni tudjunk,
Gyermekként is nyolc-tíz órát, vagy többet dolgoztunk.

Nem akartunk panaszkodni mi már senki másnak,
Csak tudtára kell, hogy adjuk a szép ifjúságnak.
Mi is voltunk fiatalok s az, hogy mi is élünk.
Nekünk is volt fiatalon idős nemzedékünk.

Ők rakták le alapjait életútjainknak,
Közülünk, még akik élünk, mind rájuk gondolnak.
Mi sorban majd követjük a túlra menőket,
És átadjuk helyünket az utánunk jövőknek.

Egy biztos, hogy mindnyájunknak csendben, lassan lejár.
Csak a jó Isten tudhatja, hogy mennyi a határ.
Fel a fejjel idősen is szép lehet az élet,
De csak akkor, ha fiaink minket megbecsülnek.

Nyikolaj Osztrovszkij: Tudod, mi a bánat?

Ülni egy csendes szobában,
s várni valakire, aki nem jön többé.
Elutazni onnan, ahol boldog voltál,
s otthagyni szíved örökké.

Szeretni valakit, aki nem szeret téged,
könnyeket tagadni, mik szemedben égnek.
Kergetni egy álmot, soha el nem érni,
csalódott szívvel, mindig csak remélni.

Megalázva írni könyörgő levelet,
sírdogálva várni, soha nem jön rá felelet.
Szavakkal idézni, mik lelkedre hulltak,
rózsákat őrizni, melyek megfakultak.

Hideg búcsúzásnál, forró csókot kérni,
mással látni őt, nem visszafordulni.
Kacagni boldogan, hazug lemondással,
otthon leborulni, könnyes csalódással.

Aztán átvergődni hosszú éjszakákat,
imádkozni azért, hogy Ö meg ne tudja
mi is az a bánat.

Dante Alighieri: Volt egyszer egy szerelem

Elmentél tőlem kedvesem,

S én hagytam, menj csak el.

Hiába lett volna minden

Ki menni akar, hagyni kell.  

Mosolygott hozzá két szemem

De mögé már senki nem néz.

Játszani a közömbös embert

Most látom milyen nehéz.

Ha most valaki megkérdezné

tőlem, mit jelentesz nekem,

Büszkeségemben azt felelném

Semmit, csak egy elmúlt szerelem.

Elmegyünk egymás mellett

A két szemed rám nevet

Kacagva köszönök én is

De a hangom egy kicsit megremeg.

Mosolygok az utca sarkáig

De aztán ahogy befordulok

Fáradtan szememhez nyúlok

És egy könnycseppet szétmorzsolok.

Fordította: Baranyi Ferenc

Juhász Gyula: A várta

Fölégettem az összes hidakat,
egyedül állok örök ég alatt.

Nem kell a kincs és nincs már szerelem,
csak a magány és szegénység van velem.

Nem lázadok már és nem álmodom
és nem sírok a földi romokon.

Meghaltam sokszor és nem élek én,
de mindeneknek bánata enyém.

Jövő minden reményét ringatom,
mint a vihart és fészket a falomb.

Így állok örök békességbe már
s az Istent várom, aki földre száll.

Hajdu Sára - Angyal

Arra gondoltam, elutaznék az égbe,
Oda, abba a távoli messzeségbe.
A mennyország kapuján bekopognék halkan,
Hátha lenne valaki, ki segíthetne rajtam.

Kinyitná az ajtót egy meseszép Angyal,
Bőre hófehér, ruhája átszőve arannyal.
Vállain szárnyak, glória a fején,
Angyal ő valóban, Isten mezején.

Megkérdezné tőlem: Hát te honnan jöttél?
Hisz még élsz, itt mit keresnél?
Elmondanám neki, hogy a szív szavát követtem,
Mert ideköltözött, kit oly nagyon szerettem.

Nem bírom már nélküle, csak látni szeretném,
Könnyes szemmel magamhoz ölelném.
Megcsókolnám arcát, kezét, lépte minden nyomát,
Csak hadd lássam egy percre csodás mosolyát.

De az Angyal így szól: Menj gyermek haza,
Kit szerettél, már itt az otthona.
Látni fogod Őt, csak hunyd le szépen szemed,
S akkor biztos, hogy rögtön észreveszed.

Azóta én csukott szemmel járok,
Mindennél szebb az, amit így látok.
Mert már Ő is egy meseszép Angyal,
Bőre hófehér, ruhája átszőve arannyal!

Nyikos Tibor :Vigyázzatok rájuk..

Vigyázzatok rájuk kik egyedül maradtak,
akik ősz fejjel ülnek a néma alkonyatban;
és üveges szemükkel néznek a létbe,
keresve valamit a csendes estében..

Vigyázzatok, kérlek a fáradt öregekre,
akik nem kérnek már semmit csak Istentől kegyelmet;
és mondanak egy imát néha magukban,
majd felnéznek az égre egy csillagot kutatva..

Ranschburg Jenő: Első nap az óvodában

I.
Most sírok. Itthagyott anyu.
Sírok és nem törlöm le a könnyemet…
Hadd lássák, hogy én most szenvedek!
És hiába dobják ide a labdát
Nem gurítom vissza…
Nem lehet.
Itt fogok ülni a széken estig
S a mesét se hallgatom.
Úgyse tetszik!

II.
Sírok.
És csak a nagy, fehér ajtót nézem
Ahol anyu elment
És este eljön értem!
És rájöttem, hogyha nagyon mereven
Sokáig nézem azt a díszítést
Az ajtókereten
Megelevenedik, és színes mesévé válva
Ott a Hófehérke
És a vasorrú bába,
Meg a torkos farkas,
Ahogy rátámad nagymamára
Aki úgy reszket a félelemtől…

Azt játszom: mindjárt engem is bekap…
Olyan jól tudok sírni ettől!

III.
Sírok. Ha itt lenne velem anyu…
Vagy legalább a nagymamám!
Sírok, sírok
És nem szól senki
Egy szót se rám…
Mért nem kérdezik meg, hogy mért sírok?

Úgyse mondanám meg ám!

John Knittel: Via Mala (idézet)

Az Ég döntése ellen
Erőd bármily mérhetetlen,
Gyarló ember nem győzhetsz soha.
Az élet folyamként hömpölyög tova.

Messze kanyarog veszélyes szeszéllyel,
S nem kedvére vájja ki ágyát,
Nem ismert törvények útját állják,
Kényszerítik folyni hol erre, hol arra.

Bánatmezőkön át napos domboldalra,
Szigorú, de Atyai kézzel! Balga álmodó Te!
Akaratod véled erősebbnek mint,
A Könyörtelen Végzet.

Gyulai Pál: Tanács

Kit szeretsz s akik szeretnek,
Ha bántanak, ha megsebeznek:
Ne haragudj rájuk sokáig!
De öntsd ki szíved' s ha letörléd
A fájdalom kicsordult könnyét:
Bocsáss meg! hidd, enyhedre válik.

Óh egymást hányszor félreértjük,
Szeretteinket hányszor sértjük,
Bár szívünk éppen nem akarja.
Mi is talán vérzünk a sebben,
Nekünk is fáj még élesebben,
De büszkeségünk be nem vallja.

Ne légy te büszke, légy őszinte,
Híved legott azzá lesz szinte,
Oszlik gyanú, megenyhül bánat;
Oly váratlanul jöhet halálunk!
S ha egymástól haraggal válunk:
A sírnál késő a bocsánat.

Kun Magdolna: Én még éltem ott

Én még éltem ott, hol munka volt és becsület,
ahol nem éheztek, nem sírtak az öregek, s a gyermekek,
ahol a barna-héjú lágy kenyeret szívvel sütötték,
ahol elismert, és rangos volt az emberi érték.

Én még jólétben éltem ott, hol élni lehetett,
mert ahol éltem, volt a lelkekben annyi szeretet,
mely elűzött maga mellől minden gonoszságot,
amely eltorzulttá tette ezt a szép-arcú világot.

Én még éltem ott, ahol a tisztes kort megért,
mosolyogva vitte hátán nehéz keresztjét,
mert tudta, mindig, de mindig mellette áll az,
aki cipeli majd helyette, ha olykor elfárad.

Én az élet által ismertem meg minden szépséget,
azt, amit a hosszú útra majd büszkén vihetek,
de az itt maradó gyermekekkel, azokkal mi lesz,
ők mit visznek, ha számukra már minden elveszett.

Mihai Eminescu: Ablakomra ha ág hajol...

Ablakomra ha ág hajol,
S kint megremeg a nyárfa,
Mintha te járnál valahol,
S én rád gondolok, várva.

Tó mélyén ha csillag kigyúl,
És tündököl a fénye,
Bánatom lassan elcsitul,
S a fájó gond is véle.

Ha fönt az ég felhőtelen,
S a hold lesüt a földre,
Én újból rád emlékezem,
Csak reád, mindörökre.

Kun Magdolna: Királynőnek láttam

Anyám egyszerű volt, mégis királynőnek láttam,

mert napkorona ragyogott őszezüst hajában,
és szemében a holdsugara oly ékesen fénylett,
mint csillogó gyémánt, melyre csillagtüze égett.

Anyám az én királynőm volt, a legeslegnagyobb,
hisz koldusként is felnéztek rá mind a gazdagok,
mert szép lelkének ékessége úgy tündöklött benne,
mint a világ legbecsesebb, legdrágábbik kincse.

Anyám sosem kérkedett e nagy-nagy gazdagsággal,
hisz bőséggel osztotta mind a két markával,
mert réges-régen megtanulta, kiket megérint a szeretet,
azok teszik érzővé majd a szív-nélkülieket.

Dsida Jenő: Én hívlak élni

Hallgasd meg mit suttog az élet,
élni hív újra meg újra téged.
Ne nézz vissza a sáros útra,
legyen előtted minden tiszta.

Emeld fel fejed, lásd meg a szépet
szemed kékjében égjen a fényed..
Lásd meg végre, hogy szeretnek
még akkor is, ha nevetnek,
hisz mosolyt te csalsz arcukra,
ismerj bennük magadra!

Soha ne bánd, ha fáj,
hisz erőre így találsz.
S mi most bánatot okoz
később nem lesz rá gondod.

Hidd el jól tudom, hogy fáj,
de hinnünk mindig muszáj.
Fogd a kezem, ha úgy érzed,
hogy szívedből kihull az élet.

Ne keresd már, hogy hol tévedtél,
ne sírj azon, mit meg nem tettél.
Gyere velem, én hívlak élni
vérző szívvel is remélni...