János Árpád: Mámor

Nézlek a vágyaktól kimerülten,

cinkosan bólint felém a pálma.

Éjfél is elmúlt. Csak ábrándozom.

Már lassan somfordál be a hajnal.

A kávé keserű illata körbejár,

s én még egy csókot adok a szádra.

Köszönöm Neked ezt az éjszakát,

Te szép, Te jó, Te minden, Te drága.

János Árpád: Köszönöm

Köszönöm Neked a jelent és a múltat,

amit soha vissza már nem adhatok.

A tegnapot és a mát

- ami megmaradt belőle - és azt is,

amit kidobtunk az elavulttal.

Köszönöm Neked az éveket,

amikor vihar volt, vagy sütött a nap,

és azt is, amikor csendesen esett.

Szemed könnyének gyöngycsillogását,

félő és dühödt szerelmedet,

a váró időt, a vágyó perceket.

És mindent köszönök amiért a szív dobog,

köszönöm Neked az életet.

Köszönöm a reményt és az erőt,

hogy tűrted az örvényt és az

ólomlábon cammogó időt.

Köszönöm, amikor rám lehelsz,

és lágy mosollyal ajkad érinti számat.

Köszönök mindent, amit Tőled kapok.

Köszönöm, mert nélküled

nem érteném meg a holnapot.

Percekre vártunk és évek múlnak el.

Elmúlt a tegnap és ma sincs már semmi,

csak a holnap van nekünk,

néha oly távol, máskor oly közel.

És köszönöm, hogy mégis együtt megyünk.

Köszönöm Neked ezt a holnapot,

és köszönöm azt is, amit én adok.

Mindent köszönök. Cserébe MAGAMAT adom!

Kérlek, fogadjad el.

Köszönöm Neked azt, hogy létezel,

én is csak ezért létezem, ezért vagyok.

Köszönöm, ha újra enyém leszel,

és százszor, ezerszer megköszönöm,

ha örökkön-örökké megmaradsz nekem.

János Árpád: Lila orgona

Ifjúságom egyik májusának
harmatos tavaszi reggelén
kimentem a kertbe és vidáman
orgonából csokrot szedtem én.

Rigó fütyült fent a hársfa ágán,
szívemben a tavasz muzsikált,
lila orgonák fürtös virágán
sétált pettyes katicabogár.

Te jutottál akkor az eszembe,
Néked szedtem szép virágokat.
Nem tudtam, hogy játék a szerelmed.
Néked adtam első csókomat.

Tíz év múlt el, érett férfi lettem,
s asszonyoknak szép virága te,
csókjaidat lassan elfeledtem,
nem kísért a múlt emléke se.

Májusi szél dúdol kint a kertben,
rigó fütyül tavasz-operát.
Ma már "másképp", mégis a legjobban
szeretem a lila orgonát.

Őri István: Tündérálom

Ott, messze fenn északon
túl gomolygó ormokon
ott, ahol a madár se jár,
lakik egy Tündér és kedvesére vár.

Minden reggel ablakhoz suhan,
s tekint világok felé bejár eget,
földet, poklokat,
de kire vár, nem lelé.

Kezét nyújtja, hátha jön -
éneke hegyeknek köszön
ajkán mosoly, mert remél -
napra nap, éj éjre kél.

Nem fárad minden nap kelni fel
hinni erővel: a nap közel,
mikor megnyílik a felhők óceánja,
s a ködön át feltűnik szerelmes párja.

Hiszi akarattal: itt van az óra,
bár száz évek teltek el azóta,
hogy Ő elment, messze el,
de mégis hiszi: az idő közel.

S akkor a felhőóceánon át
meghallja kedvese dalát,
s már repül is felé...
Tündéralakját a sötét völgy elnyelé.

E. Isenhouer: Add tovább!

Ha van valami, ami jó,
Ami barátaiddal megosztható,
Legyen bár csak egy apróság:
Hozhatja Isten áldását.
Add tovább!

Lehet, hogy csak egy dal, mely vidám,
De segít megharcolni egy-egy csatát.
Lehet, hogy egy könyv, mely érdekes,
Egy kép vagy pillantás, mely kellemes.
Add tovább!

Ne feledd a másik fájdalmát!
Te kell, hogy segítsd az úton tovább.
Egy kedves szó vagy egy mosoly
Áldás lehet a másikon.
Add tovább!

Ha tudsz egy kedves történetet,
Vagy hallottál az utcán jó híreket,
Vagy jó könyvet rejt a szobád,
Mely segít elűzni a másik bánatát,
Add tovább!

Ne légy önző a szívedben,
De viselkedj a legnemesebben.
Tedd a közösbe kenyered,
Hogy társaid is egyenek.
Add tovább!

Ha Isten meghallgatta imád,
S az égből áldást küldött le rád,
Ne tartsd meg csak magadnak,
Míg mások sírnak, jajgatnak.
Add tovább!

Túróczy Zoltán: Tanács

Ma még Tied körülötted minden,

Adhatsz belőle, adj hát, kinek nincs,

Mert jön egy nap, talán nemsokára

S kihull kezedből minden földi kincs.

És nem lesz tied többé semmi sem.

Tollad, virágos párnád másra vár,

Mit maga köré épített egy élet,

Nem lesz több mint összeomló kártyavár.

Ma szólhatsz még jóságos, meleg szóval

Testvéredhez, ki szenved, szomorú,

Vigaszt hoz szavad zengő muzsikája

S tán rózsát hajt egy töviskoszorú.

Hajolj hát hozzá, amíg beszélsz,

Harmatként hulljon szerető szavad,

Mert jön egy nap, hogy elnémul az ajkad

És soha többé szóra nem fakad.

Ma kezed még erős, a lábad fürge,

Szolgálhatsz szegényt, árvát, beteget,

Ma törölhetsz verejtéket, könnyet:

Óh, most segíts, ha teheted!

Mert jön egy nap, hogy kezed mozdulatlan,

Mindegy, hogy ősz lesz, tél, vagy koranyár,

Mert nincs több időd, s amit meg nem tettél,

Azt nem teszed meg többé soha már.

De ma még Tied körülötted minden,

És adhatsz... Adj hát annak, kinek nincs!

Hisz jön egy nap, talán nemsokára,

S kihull kezedből minden földi kincs.

Csak az lesz Tied, amit odaadtál,

Csak az, mi minden kincsnél többet ér:

A tett, a szó, mit szeretetből adtál,

Veled marad, s örökre elkísér...

Gámentzy Eduárd: Fohász

- Legyen akkor is amikor nincsen!
Esernyőmet úgy tartsa az Isten,
Ne ázzak soha semmi viharban,
Szóljon is hozzám, hogy meg is halljam!

Maradjak bátor ne álljak térden!
Az aki vagyok, legyek egészen!
Ördög ha jönne távozzon tőlem!
- Nem bánom, igyon még elmenőben!

Csapja a számlámhoz, azután vége.
Óvjon a szegények tisztessége!
S ha egyszer majd mindent kifizettem,
Hitelt ne kérjen senki helyettem!

Borian: A mosoly

Arcodra fény kerül,
Ha kapod, lelked felderül,
Emléke sokáig megmarad,
Az élet sokkal boldogabb.
Az otthonodban meghitt melegséget áraszt,
S könnyebben megtalálod az igaz választ,
Koldusbotra nem jutsz, ha sokat adsz belőle,
De kinek adod, gazdagabb lesz sokkal tőle.
Nem tudod megvenni vagy elcserélni,
Nem tudják ellopni vagy kölcsön kérni,
Orvosság, mit másoknak mindenki adni tud,
A mosoly, mely önként az arcra fut.
Ám óvakodj attól, ki ezt csalfán adja,
Mert kinyílhat gyorsan a poklok kapuja.
Felismeréshez nincs jó tanács,
Önmagadnak kell eldönteni,
A mosoly igaz voltát.

Harsányi Lajos: Ki az Úr?

Kezdetben volt az Isten.

Az Isten volt az Úr.

Azután jött a Tűz, Víz

Az Ég , a kék Azúr.

Majd jöttek a Királyok.

S azok lettek urak.

Aztán elűzték őket,

Kiirtva magjukat.

Majd jött a felséges Nép

És a Nép lett az úr.

Majd jött a szent Szabadság

S akkor az lett az úr.

Azután jött a Terror

S a Terror lett az úr.

Azután jött az Ínség

S az Ínség lett az úr.

Azután jött a Bőség.

(Nem lett belőle úr.)

Botorkált a megértés.

(Nem lett belőle úr.)

Azután jött a Bankár

S a Bankár lett az úr.

Azután jött a Sátán

S most a Sátán az úr...

De elbukik a Sátán

És nem lesz mindig úr.

És öngyilkos lesz a Bankár

És nem lesz mindig úr.

És elmúlik az Ínség

És nem lesz mindig úr.

És fölenged a Terror

És nem lesz mindig úr.

És meghal a Szabadság

És nem lesz mindig úr.

És megszelídül a Nép

És nem lesz mindig úr.

Király nem akad senki

És nem lesz többet úr.

És ránk szakad a kék ég

És nem lesz többet úr.

És füstté lesz a Tűz, Víz

És nem lesz többet úr.

Kezdetben volt az Isten

Az Isten volt az úr.

Örökkön és örökkön

Az Isten lesz az Úr

Somogyi Péter: A szív szava

Mit mond a szív, ha őszi éjjelen

A szerelem oltárán Érted áldozta életét?

Szeretlek.

Ahogy törődő anya szereti bölcsőjében szendergő

Áldott gyermekét.

Mit mond a szív, ha sír a lelke

S hűvös könny áztatja kitartó hevét?

Szeretlek.

S ha velem vagy én szorítom a boldogság

Áhított, jéghideg kezét.

Mit mond a szív, ha törékeny testét

Csak az édes magány hatalma élteti?

Szeretlek.

S ha Neked ez fáj belehalok százszor,

De meg fogom érteni.

Mit mond a szív, ha vágya beérett,

S szomorú sorsának ellent mond józan ész?

Szeretlek.

Ahogy hazáját szerette a szabadságért

Hősi halált halt vitéz.

Mit mond a szív, ha vergődik végtelen,

S kínjában önmagát tépi szét?

Szeretlek.

S örökké hallom ajkaidon a szerelem dalának

Ringató neszét.

Mit mond a szív, ha szorult torkán

Fájdalom préseli át a szót?

Szeretlek.

Ne kérdezz semmit Kedves. Ülj le mellém, kérlek

S dúdolj egy altatót.

Mit mond a szív, ha éltében csak Érted lüktet,

S védtelen akár a letépett virág?

Szeretlek.

Ahogy elhunyt Teremtőjét szeretheti

A nyugodt és önzetlen világ.

S mit mondok én, hisz jól tudom

Oly távol vagy szívemtől, de szavában

Mégis benne élsz?

Annyit, hogy szeretlek. Nem többet. Egy szót:

Szeretlek.

Ennyi az egész...

János Árpád: Ne álmodj kedves, mert fájni fog

Hozzád, Neked, teérted

Szólok én most:

Érzem, hogy Téged még a tűz hevít.

Ha esdve mondanám ugyan mit ér az?

A szép szó is elszáll - ezért leírom -

Az írás, ha sokszor olvasod, segít.

Ne hívd a jövőt - mely mindenki sorsa

És hívja, várja gyermek, férfi, nő.

Szépre álmodják! S az máris itt van,

És nem veszik észre, hogy múlik az idő.

Az álmok valóra sose válnak,

Amíg álmodjuk őket, minden csodaszép.

Az ébredéskor mienk a valóság,

S amire vágytunk - szappanbuborék.

Míg él az ember - a vágy is benne él.

Előbb vulkán, majd szunnyadó parázs.

De a vágyat csak megálmodhatod.

Igaz sose lesz, mert nincs olyan varázs.

Az élet szép, az élet gyönyörű,

De szebbre, jobbra álmodni ne merd -

Arra nincs és nem is lesz semmi ok!

Mert jobb a valóság, amit átélsz!

Ne álmodj kedves, mert fájni fog.

Maradj az élet kegyetlen tengerén!

Abba higgy és ott kitartóan evezz:

Aki az álmok taván hajózik,

Az előbb-utóbb mind a mélybe vesz.

Nekem most menni kell.

Hogy szerettelek, érzed és tudod,

De örökségül még egy jó tanács:

Ne álmodj kedves, az ébredés fájni fog.

Henri de Régnier: Nocturne

Az est az orgonát mind letarolja,

és hullanak az illatos csomók,

piciny virágok sírnak a nyomomba.

A lelkem szomorú, szívem zokog.

Fenn a tetőn galambok várakoznak,

turbékolásuk bánatos panasz,

és csőreikből hullanak a tollak.

Szívemre titkos szenvedés havaz.

A bús szökőkút lomha kedve éled.

Alvó vizén remegnek a körök,

körötte megborzongnak a növények.

Emlékek sírnak a szívem fölött.

Az éj jön s szenvedést hoz, őrjítő bút:

nem fúj a szél, elhallgat a kis ér,

zengő ütemre sír, sír a szökőkút,

s az éjen át két nagy szemed kísér.

/Kosztolányi Dezső fordítása/

Lakner Artúr: Édes mostoha

A világon van sok millió ember
S van sok ezer, ki téged szeret,
De hogyha baj van, már egyik sem ismer,
S nem törődik senki sem veled.
Csak egy van, aki melletted áll mindig
Jó szellemként követ vigyázva rád
Ha rossz is vagy, ő mindig jónak lát:
A te drága, édes, édes, édes jó anyád!

Csókold meg édes anyukádat százszor,
Szorítsd kezét jól, bárhová vezet,
Szívből szeretnek téged talán máshol,
Legjobban mégis anyukád szeret.
Mindig úgy tégy, ahogy anyukád mondja,
Felderül arcod, ha lágy hangján szól,
Hisz te vagy minden öröme és gondja,
Szívedbe vésd ezt, kispajtásom, jól,
Vésd ezt szívedbe, kispajtásom, jól!

Szeresd, becézd hát édes anyukádat,
ő a földön a legdrágább kincs.
Csak akkor tudod, mi a bú, a bánat,
Ha egyszer ő - Isten őrizz - nincs!...
Van nékem pompás, gazdag, szép lakásom,
De kolduskunyhó lehetne tanyám,
Ha még egyszer - úgy mint te, kispajtás
Csókolhatnám édes, édes, édes jó anyám!...

Csókold meg édes anyukádat százszor,
Szorítsd kezét jól, bárhová vezet,
Szívből szeretnek téged talán máshol,
Legjobban mégis anyukád szeret.
Mindig úgy tégy, ahogy anyukád mondja,
Felderül arcod, ha lágy hangján szól,
Hisz te vagy minden öröme és gondja,
Szívedbe vésd ezt, kispajtásom, jól,
Vésd ezt szívedbe, kispajtásom, jól!

(Negyedik rész verse)