Az est az orgonát mind letarolja,
és hullanak az illatos csomók,
piciny virágok sírnak a nyomomba.
A lelkem szomorú, szívem zokog.
Fenn a tetőn galambok várakoznak,
turbékolásuk bánatos panasz,
és csőreikből hullanak a tollak.
Szívemre titkos szenvedés havaz.
A bús szökőkút lomha kedve éled.
Alvó vizén remegnek a körök,
körötte megborzongnak a növények.
Emlékek sírnak a szívem fölött.
Az éj jön s szenvedést hoz, őrjítő bút:
nem fúj a szél, elhallgat a kis ér,
zengő ütemre sír, sír a szökőkút,
s az éjen át két nagy szemed kísér.
/Kosztolányi Dezső fordítása/