Régi regét mesélek én,
Mely ismert az egész féltekén.
Tündérlányról szól a mesém,
És kedveséről, aki az Éj.
Tündérleány élt, éldegélt,
Játszadozott patak mentén,
Napfény haján libbent a szél,
Szeme akár a hajnal ha kél.
Hát vidáman viháncolva élt
Magányában e tündéri lény
Mígnem megtörve édenét
Egy napon megjelent az Éj.
- Ki ez a káprázat?
Két szemem nem hisz,
Nincsen a világon
Ily leány, nem biz`.
Olyan mint egy virág ha nyílna
Hamvas bőre a puha szirma
Haja a napfény, mely kibontja,
Ruháját a szellő maga fonja.
Ó, szólj hát te édes lény!
Leszel-e valaha enyém?
Vagy itt menten porladjak szét,
S legyek út hamuja, melyre lábad lép? -
Nem felel a leány, csak kacag,
S csilingelve továbbszalad
Nyomot hagyva kedvesének,
Ki utána egy barlangba lépett.
Ott várt reá kincs és gyémánt
De ő nem látott, csak egy ragyogást
Mert ott ült színarany trónusán
Ő, a fenséges Tündérleány.
- Ó te ifjú, tudnod kell hát,
Mi az, amit szemed itt lát.
A sok kincset, aranyat látod,
De nem tudhatod még az átkot.
Ha úgy akarod, tessék, tiéd minden kincsem
De ekkor a szívemhez neked utad nincsen.
Az arannyal, ha tudsz, boldog lehetsz,
De halálod után - mint mindenkit - elfelejtenek.
Ám ha feláldozod kincsemet,
Cserébe adom szerelmemet,
S egy nélkülöző élet után
Emléket, mely örökké áll.
Csak tőled függ a választás,
De tudja majd az egész világ,
Ezért légy hát most okos,
S jól gondold meg válaszod.
- Mit választanék, szépséges Tündérleány?
Számomra ez már rég nem talány.
Minden nélkülözést megér,
Ha szíved szerelme enyém. -
S egymásé lett a Tündérlány, s az Éj,
De mulandó életük hamar véget ért.
Egyszerre ment a halálba a két lélek
S egyre csak emelkedtek, fel, fel az égnek.
Szerelmük záloga, a sok kincs
Izzott, fénylett, hogy majd` elvakít
Majd a Fény, s a két lélek
Összeforrtak fenn az égben.
Megszületett hát a Nap,
Mely mindennek életet ad.
És emlékeztet a sok nap, mely egymás után pörög,
Hogy a Tündérleány és az Éj szerelme örök.
Forrás: http://www.poet.hu/