De bent az öreg házban már senki sem lakott.
A bútorokon por lapul, és csend lett már az úr,
A kis szobára sötétség, és némaság borul.
Az asztalon egy lámpa áll, és egyre arra vár,
Hogy a kopott ajtón újra kattanjon a zár.
Hogy belépjen a szobába egy őszes vén apó,
És nyomában egy hajlott hátú kendős vén anyó.
A kemencében ott van még egy rőzse köteg,
Oda szokott begyújtani a két kisöreg,
Csak ültek csendben szótlanul, a kezük összeért,
Mind a kettő a másiknak hálás volt ezért.
Ám egy napon nem jött haza, csak vén apó,
A szeme könnytől csillogott. s az arca oly fakó,
A csizmáján még érződött a sáros föld szaga,
És tudta, hogy az anyó többé nem jöhet haza.
Még utoljára lámpát gyújtott, és rendet rakott,
Ráncos kezén a petróleum mély szagot hagyott.
De nem bánta, hisz nincs ki mondja-mosson mán kezet,
mert vacsorálni ilyen kézzel tuggya nem lehet.-
Még vissza nézett az ajtóból, minden rendbe már,
A néma csendben fáradt hangon csikordult a zár.
Gyere Bodri- szólt az ebnek, ki a fűben feküdt.
A kertben tarka szép virágok nyíltak mindenütt.
Letérdelt az öreg, és egy nagy csokrot szedett,
Majd felállt, és nem bánta, hogy a szeme könnyezett.
Az apó lába fáradtan, és oly lassan haladt,
Már várta egy kis sírhalom a diófa alatt,
Rátette a virágot, és melléje feküdt
Csak a sötétség és némaság honolt mindenütt.
És kitárult egy ajtó, mely a túlvilágra nyit
S az öreg kutya fájdalmasan sokáig vonyít".