Átszáguldott a világon egyetlenegy
éjszaka,
elfogyott a játék, csoki örömhozó
halmaza.
Feladatát elvégezte, belefáradt
Télapó,
Kimerült a szánhúzó is, most már otthon
volna jó!
Hazaérve rénszarvasát megeteti,
itatja,
Ünnepi piros ruháját ajtószegre
akasztja.
Fájó lába tálban ázik, szárad nedves
zoknija,
Épp ideje a megvetett puha ágyba
bújnia!
Most pihenhet, mert egy évig nem lesz újabb
utazás,
majd csak jövő decemberben indul útnak
Mikulás.
Így lesz amíg áll a világ, felnőnek a
gyerekek --
s az ő gyermekük cipőit is a Télapó
tölti meg!
Mondd, Mama,
így Karácsony tájékán
mi van odaát?
Díszítik-e fényes gömbök
a fenyőfaágát,
s gyújtanak-e csillagszórót
fenn az angyalok,
mikor éjcsendjébe vesznek el
a földi sóhajok.
Roppan-e hó, szikrázó hó
talpatok alatt,
ha a jégzúzmarás ezüstdér
arcotokra fagy,
s ha borzongató szél simítja
fátyoltestetek,
melyek Istenfényességben
tündökölhetnek.
Mondd, Mama,
élnek-e még szívetekben
szép gondolatok
azokról, kiket a földön
árván hagytatok,
s kik, azóta is várják,
olyannyira várják,
hogy egy szép napon talán
visszakopogtattok
az élet ajtaján.
Nem vagyonra gyűjtök – időre,
hogy kószálhassak szabadon
ez idei, s talán jövőre
már járhatatlan tájakon.
Örömömben – ameddig élek –
az osztozhat csak, akinek
így kellek, ki felezi vélem
oszthatatlan perceimet;
Bánatomban csak az talál meg,
kit leigáz a pillanat,
s úgy szakad rá, mint az ítélet,
hogy alig kelt, – s már hull a nap.