Takácsné Tóth Krisztina: Most kell...

Most figyelj rám, míg itt vagyok
még nyitva vannak lelkemen ajtók és ablakok.
Most kell, hogy szeress mert majd elmegyek
ahonnan visszajönni nem lehet.
Most kell, hogy nézd a két szemem
és ne engedd el ölelő két kezem.
Most kell, hogy élvezzük a színeket
mit magunkkal vinni nem lehet.
Most kell, hogy hallgassunk száz dallamot
s trillát mit megannyi madár hallatott.
Most kell élnünk, mert vélünk az idő elrobog
és szívünk ezután soha többé már nem dobog.
Most kell, hogy táncoljunk a pergő zenére
a tamtam dobok ős időkről hozott ütemére.
Most kell a minden a semmik felett
mert bánhatod, ha egyszer mindennek vége lett.

William Blake: A néger kisfiú

Anyám a vad Délen szült engemet,
Bőröm koromszín, ám lelkem fehér!
Angyalfehér az angol kisgyerek,
Én koromszín, mint fény nem járta éj.

Anyám egy fa tövén oktatgatott,
S míg ültünk ott, s élveztük hűvösét,
Ölébe vett, egy csókot is adott,
S így szólt, Keletnek lendítve kezét:

„Lásd, kél a nap! A napban isten ül,
Ő szórja ránk a fényt, a meleget,
Hajnalban enyhülést, délbe derűt
Tőle kapnak vadak, fák, emberek.

E kurta létben megeddzük magunk,
Mert vakít ám az égi Szeretet;
Ében testünk, korom ábrázatunk
Felhőfátylunk csak, árnyvető berek.

Mert ha lelkünk a fényt elbírja már,
Foszlik a felhőnk, s az Úr így kiált:
„Arany sátramnál örvendj, mint a nyáj,
Szeme fénye, berkedből jöjj ki hát!”

Ha egyszer ében felhőm szétfoszol,
S fehér felhőd is, angol kisgyerek,
Így szólok hozzád én is, amikor
Az Úr sátránál örvendek veled:

„Legyezlek, míg megszokod a sugárt,
Miben az Úr térdén törleszkedünk,
Cirógatom ezüst hajad puhán,
S te majd szeretsz, mert egyformák leszünk.”


(Szabó Magda fordítása)