Túrmezei Erzsébet: Pótvizsga a szeretetből

A Mester nagy iskolájában,
Ma szeretetből pótvizsgáztam.
Tanítóm előtt remegve álltam...
Az első vizsgán én megbuktam.
A tételt bár kívülről tudtam,
De a gyakorlatban előre alig jutottam.

Szeretem én, ki engem szeret,
Minden jó embert, akit csak lehet,
De az ellenségem?
Aki megrágalmaz, kinevet,
Ad mindenféle csúfnevet,
Gyaláz és megaláz engemet?

Ilyet nem tudok szeretni! Nem!
És ezt húztam ki a tételen,
,,Hogy az ellenségemet is szeressem!"
Szereted-e? - Kérdezte tanárom,
Az én Mesterem és Megváltóm.
Nem tudom, hiába próbálom!

Szelíden monda, de erélyesen:
 - Pótvizsgára mész, és ha mégsem
Tanulod, megbuksz egészen.
A szeretet nehéz tétel,
A legtöbben ebben buknak el,
Mert, aki bánt is, szeretnünk kell!

De Mesterem tovább tanított,
Különórára magához hívott,
Szeretetével sokat kivívott!
Mutatta kezén, lábán a sebet,
Hogy mennyit terem a szeretet,
Eltűri a kereszt-szegeket.

Eltűri a gúnyt, a gyalázatot,
Töviskoszorút, s nehéz bánatot.
A dárdaszúrást, mit értem kapott.
Így tanított, szívem felrázta.
Látta, hogy hajlok a tanításra.
Szeretetét a szívembe zárta.

És most pótvizsgáztam belőle.
Ott volt az ellenségem is.
Gúnyos megjegyzést kaptam tőle,
De szeretettel feleltem,
S e szeretettel őt megnyertem...
És a pótvizsgán átmentem.

Tovább tanulok, tovább megyek,
Vannak, „szeretet-egyetemek",
Magasak, s mégsem elérhetetlenek!
Mert más tudományt sokat tanulhatok,
Megcsodálhatnak, úgy vizsgázhatok.
Ha szeretet nincs bennem: SEMMI VAGYOK.

Thalis Silvenier: Álmodj szépeket!

...Valahol, távol a való világon,
Messzi túl a képzelet-határon,
Van egy egészen piciny ország.
Az a hely, ahol az álmokat írják.

A szép álmokat szákokba varrják,
S aztán kis manók mind széjjelhordják.
Viszik a világ minden részére,
S belehintik az élők szemébe.

Egy álommanó hozzád is elért.
Leteszi zsákját, bedugja kezét,
És belemarkol a tündérporba,
Hogy a csillámot szemedbe szórja.

Csipetnyi manó, vajon hol lehet?
Nem látod őt, de hallod, hogy nevet.
Óvatosan homlokodra lépked,
S arcod simogatja. Ugye érzed?

Kicsiny manó, tenyerét kinyitja,
S az álomport szemeidbe szórja.
Mosolyogva nézi, amint lehunyod őket,
És füledbe súgja: Álmodj szépeket!...

Gámentzy Eduárd: Így simogatlak!

A Karácsony nem hozott havat,

De nekem még tavalyról maradt

A hűtőben, a levesek mögött,

Majd összeszedem szépen délelőtt.

- És gyúrok olyan hógolyót Neked! -

- És megdobom a csillagos eget,

Hogy visszahulljon hozzád, s arcodon,

Olvadjon el, ahogy a fájdalom.

S ha letörlöd, kezemhez ér kezed.

- Így simogatlak utoljára meg...

Szécsi Margit: Reszkető - csillogó

Reszkető, csillogó

az ég - éles fák között

bujkál, mint kések között

a bekerített hadsereg.

Nincs kiút - sír az éj.

Nem tudja, mit ér a szenvedély.

Metsző kardpengék felett

a te fölséges szád vezet.

Bella István: Ahogy nyarakban

Mióta szeretlek ég az ég,

és föld a föld, és fű a fű.

Mióta szeretlek csak az ég

bennem, mi benned gyönyörű.

Mióta szeretlek Te vagyok.

Te vagy arcom, Te vagy kezem.

Magamra, mint feltámadott

mozdulatra emlékezem.

Mozgásodban: be ismerős!

Ki is? Testvér? Barát? Rokon?

... Ahogy nyarakban hull az ősz,

fény fut át a hulló havon.

Szécsi Margit: Szerelem

Hadd nézzem édes arcodat,

a szigorút, a régi-drágát,

az elviharzott ifjúság:

a nagystílű angyal tanyáját,

a cigány-élettől gyötört,

a marakodásoktól árvát,

hadd nézzem újból arcodat,

a szigorút, a régi-drágát.

Eladsz-e, elfogyasztol-e?

Nem leszünk kevesebbek tőle.

Elefánt-csordára elég

szívünk volt - marad még belőle.

Szent kezedtől se rettegek,

de fölséges légy mint az oltár,

mert megítélem arcodat,

mert ifjúságom társa voltál.

Rainer Maria Rilke: Midőn rám leltél...

Midőn rám leltél kedvesem,

kicsiny voltam, szerény,

és mint egy hárság csendesen

beléd virultam én.

 

Kis lényemnek név sem jutott,

de bennem nőtt a vágy,

míg szóltál: már oly nagy vagyok,

név nem foghatna át.

 

S én, mint akit május, mítosz,

meg tengerár tetéz,

lettem újborként illatos,

a lelkeddel nehéz.

 

/Fodor András fordítása/

Móra Magda: Az út felén túl

- Ha elkerülted már a negyven évet,

a lelked gyakran tűnt időkbe téved.

A dolgaidban tartod még a rendet,

de egyre inkább áhítod a csendet.

Már nem vársz rangot, címet, hatalmat,

és nem mész fejjel valamennyi falnak.

Már tiszteled az évgyűrűt a fában,

és hinni tudsz: a mások igazában.

Már reméled, hogy nem hiába éltél:

mit szóval mondtál vagy tettel beszéltél,

nem maradt hang: a semmibe kiáltó.

Ha nem is lettél irányjelző zászló,

a magad helyén álltál rendületlen:

szélben, viharban, ködben, szürkületben,

mint kapubálvány őrizted a házat,

és voltál tűrés, és lettél alázat.

A tieidnek maradtál a béke:

a nyitott ajtó biztos menedéke.

Ha elkerülted majd a negyven évet,

már nem hiszed, hogy adósod az élet,

csak azt érzed, hogy tiéd az adósság,

mert kevés volt a salakmentes jóság:

a mindent adó, semmit visszaváró,

a minden próbát derekasan álló,

mely sosem számol, szüntelen csak árad,

örök fölény és örökös alázat.

Ha elkerülted már a negyven évet,

s mindezt beláttad, és mindezt megélted,

és be tudsz állni a legszürkébb helyre,

már te lehetsz a sorsod fejedelme!