Juhászné Bérces Anikó: Mikulás

December 6. - Miklós napja,
Tedd csizmádat az ablakba,
S reggel látod, milyen csodás,
Éjjel itt járt a Mikulás.

Puttonyában sok ajándék,
Édesség, tengernyi játék.
A szánkója megpakolva,
Szarvasait megpatkolta.

Kis csizmában nagy mikulást,
Piros almát, sós mandulát,
Aranydiót, mogyorót,
Hozott neked minden jót.

Hogyha netán az hiányzik,
Mire kicsi szíved vágyik,
Ne csüggedj, hisz hozott volna,
De hiánycikk volt a boltban.

Mikor ébredsz, ő messze jár,
A szánja száguld vele már.
Mindenhol sok gyermek várja,
Végül kiürül a zsákja.

Visszamegy hát hazájába,
Az örök hó országába.
S egy éven át készül rája,
Következő körútjára.

Katona Bálint: Voltak percek

Voltak percek,

melyek órákat értek.

Voltak órák,

melyek napokká értek.

Voltak napok,

melyek évvel felértek.

Voltak évek,

melyek örökké élnek.

Voltak döntések,

melyektől volt okom félni,

s voltak érzések,

melyekért megérte élni...

Gárdonyi Géza: Ének a Holdhoz

Köszöntlek, halvány szép fehér királynő,
Köszöntlek, szelíd nyájas holdvilágom!
Tiéd a föld, a rét, a tó, az erdő,
Tiéd az árny, a csöndesség, az álom.
Mikor az égnek kéklő magasságán
Leomlik finom, ezüst fátyolod,
Tündöklő kedves isten-arcod látván,
a mindenségnek szíve földobog.
Új fényre lángol a csillag az égen.
A fák egymásnak súgják a neved.
S a vadgalamb az erdő kebelében
Hozzád a ringó lombról fölnevet.
A mezők, erdők milliárd virága
Feléd fordítja illatos fejét;
A gyönyörben, hogy lát, reszket a nyárfa,
S a nádak ezre meghajlong feléd.

A tó tenéked tükröt tart remegve,
S te leemelve aranykoronád,
Kibontod. - reá jósággal nevetve, -
Sugárzó hajad lengő sátorát.
A fűz a parton rádmélázva áll.
A sás térdelve hajlik le eléd.
A fülemüle a hársfa-lombra száll,
S elkezdi hozzád édes énekét.

Mi szép is vagy te! Mindenki szeret,
Mindenki csupán mosolyogni lát.
Békéangyalként jársz a föld felett,
Fehér királynő, kedves holdvilág!
Én is szeretlek! Mért? Nem tudom én!
Boldog félálom mámorával nézlek,
Az én szívem is tükröd Égi Fény!
Te kedves jóság! te tiszta igézet!
... Mikor belépsz a felhő-palotádba,
Az éj beborul: minden bús, setét.
A mezők, erdők millió virága
A fűbe hajtja harmatos fejét.

A Kölni Dóm kapujában

A Kölni Dóm kapujában
Néhány percre, hogy megálltam,
Hirtelen csak mellém lépett,
Egy lenhajú nyurga német,
S már is fújta a beszédet:

Uram, ilyen templom csoda
Nem épült még sehol soha!
Nézze csak: e gót falakat
Kerek hét évszázad alatt
Emelete a hit, akarat!

Nézze csak e csúcsíveket,
Hogy ragadják a szíveket!
S a tornyok kék azúrban
Napsugártól lángra gyúltan
Odatörnek, hol az Úr van!

És a szobrok! Ily plasztikát
Nem látott még a nagyvilág!
Petruspforte! Ó mily remek!
Könnybe lábadnak a szemek,
Nincs rá szó, a száj csak remeg.

S a Hoche chor! Minő látvány!
Csupa arany, csupa márvány,
Gerhard és a többi mester
Szent volt itt már, nem is ember:
Üdvözült e műremekkel!

És az oltár! Uram nézze,
Hochenstádi Konrád térde
Rogyott le itt e köveken
S királyok is tán, ezren
Térdeltek rá reszketegen!

Beszélt, beszélt csak a német,
Szeme büszke tűzben égett,
Én pedig, ahogy hallgattam
Felsóhajtottam csak halkan
S behunytam a szemem lassan.

Rozoga kis tornyot láttam
Sápadt meleg holdvilágban,
Körülötte vén akácok
Suttogták a Miatyánkot,
S hullatták a sok virágot.

Törpe volt a kicsi torony,
Nem égbe-nyúlt a földi orom,
S benne csupán egy kis harang
Csengett-bongott, így szólt a hang:
Giling-galang! Giling-galang!

S alatta a cseppnyi templom.
Kunyhó volt csak, bizony nem dóm
Szú rágott rozzant padok
S a Szent Antal-kép a falon
Papír volt csak s kopott nagyon.

És az oltár se volt benne
Színarannyal dúsan fedve,
Gyertya szórt rá gyér világot
S előtte biz nem királyok
Zokogták a Hozsannákat.

Nem királyok, csak egy asszony
Kendős öreg parasztasszony
Térdelt ottan feketében
S így kérte az Istent éppen:
Csak a fiam haza térjen!

Beszélt, beszélt csak a német,
Végre aztán, hogy rám nézett
S meglátta a behunyt szemem,
Diadallal győzelmesen
Ragadta meg a két kezem:

,,Igaza van Uram, mondta
Káprázat ez! E templomra
Földi szem csak hunyva nézhet,
Mert különben- tényleg-tényleg
Vakja lesz e csodaszépnek"!

Ó, ha tudta volna szegény
Ez a büszke német legény
Hogy amíg én ottan álltam
A Köln-i Dóm kapujában,
Behunyt szemmel miket láttam!

Hogy énnekem mennyivel szebb
Gót csodánál milyen szentebb
Az a kicsiny Istenháza
Amelyikben, estetájban
Anyám merül szent imába!


Ismeretlen szerző

Vörös Judit: Búcsú (Egy kutya halálára)

Elmegyek jó gazdám,
várnak már engemet,
csak ne fájna nagyon
itt hagynom tégedet.
Messzire indulok,
vissza sosem térek,
kis tálkámba enni,
ezután nem kérek.
Gondolj szeretettel
közös sétáinkra,
egyedül eltöltött,
meghitt óráinkra.
Talán semmi nem lesz
ahová én megyek,
rátok emlékezni
vajon képes leszek?
Nem fáj a gondolat,
útra készen állok,
ettől az élettől
én már mit sem várok.
Egyet kérek tőled,
őrizz meg szívedben,
maradjak meg mindig
emlékezetedben!