Kun Magdolna: Karácsonyi szélben

Anyám hangját hallom, anyám dúdol halkan,
ebben a jégszélként tomboló időzivatarban,
ahol egymást váltják az évszakok, az évek,
melyekből minden nap elfogy egy sóhajtásnyi élet.

Anyám ül kertünkben, ő vigyázza csendjét,
ő olvassa gyöngycsokorba a tavasz közeledtét,
ő sírja el csillagszemmel a fájdalom szavát,
mikor könnycseppeket havaznak a téli éjszakák.

Anyám marad az-az ember, ki félve gondol rám,
ki két kezével felemel, ha mély alant a sár,
anyám volt és lesz is az, ki soha nem hagy el,
ki ég és föld között is gyermekként nevel.

Karikás Sándorné: Vedd észre

Szép az élet
Vedd észre már!
Ne csak arra gondolj,
Ami sajog és fáj.

Vedd észre a
Napot az égen,
Az aranyló hajnalt
Mikor rád ragyog éppen.

A kertben a virágot,
A gyermeked mosolyát,
Ha érted kiáltoz,
A barátokat, kik szeretnek.

A folyó csobogását,
A szíved dobbanását.
Örülj az életnek,
A boldog éveknek.

Fedezd fel a világot,
A világban minden szépet,
Hisz tőled függ, hogyan
Milyen tartalmasan éled.

Rainer Maria Rilke: Advent

Havat terel a szél az erdőn,
mint pehely-nyájat pásztora.
S néhány fenyő már érzi sejtőn,
miként lesz áldott-fényű fa,
és hallgatózik. Szűz utakra
feszül sok ága, tűhegye-
szelet fog- készül, nő magasba,
az egyetlen szent éj fele.



Fordította Fodor András

Szergej Jeszenyin: Ifjúságod széthordta más

Ifjúságod széthordta más.
De megmaradt, nekem maradt meg
hajadban a füstszín varázs,
s őszi fénye fáradt szemednek.

Ó, édes ősz kora! Nekem
szebb ez, mint járni tikkadt nyárban.
Jobban szeret képzeletem
téged a lágy ősz sugarában.

Szívem igaz lett és erős.
S a suttogók szemébe vágom:
nem vagyok már tivornyahős
zabolatépő éjszakákon.

Éveim búcsút intenek
a hajdani duhaj legénynek.
Új vágy telíti szívemet,
véremben hűsebb szenvedélyek.

Ablakomat már verdesi
szeptember, rézszín fűzfaággal,
hogy úgy nyissak ajtót neki:
őszbe bukók alázatával.

Megbékül mindennel szívem,
és nem veszít, és nem is lázad.
Más lett Oroszföld énnekem,
mások a temetők, a házak.

Tisztult szemem már látva lát,
messzebbre ér el villanása.
Csak te lehetsz, nővér, barát,
a költő egyedüli társa,

a komolyodó, szelíd dalom
csak néked zenghet mostantól
alkonyba fúló utakon
elfutó szilaj ifjúságról.


Rab Zsuzsa fordítása

Szergej Jeszenyin: Ki vagyok?

Ki vagyok? Csak álmodom, tűnődöm,
szemem kékjét homály itta fel.
Mellékesen élek itt a földön,
épp csak úgy... együtt a többivel.

Megszokásból csókollak, csak éppen
mert csókoltam mást is eleget,
s mintha gyufát lobbantok sötétben,
szép szavakat úgy mondok neked.

"Mindörökké", "kedvesem", "csak téged"...
De a lelkem dermedt és üres.
Hogyha magad ajzod szenvedélyed,
igaz szót szívedben ne keress.

Tüzemet már semmi fel nem szítja,
vágyak nélkül élek, csendesen.
Erre-arra hajló karcsú nyírfa:
születtél sokaknak és nekem.

Magamnak mindig társat kerestem,
s tűrtem komor fogság nyűgeit.
Nem vagyok féltékeny egy kicsit sem,
nem illetlek rossz szóval, ne hidd.

Ki vagyok? Csak álmodom, tűnődöm,
szemem kékjét homály itta fel...
Szerettelek téged is a földön,
épp csak úgy... együtt a többivel.



Rab Zsuzsa fordítása

Kányádi Sándor: Felemás őszi ének

Építsd föl minden éjszaka
építsd föl újra, s újra
amit lerombol benned
a nappalok háborúja.

Ne hagyd kihunyni a tüzet
a százszor szétrúgottat
szítsd a parazsat
Nélküled föl újra nem loboghat.

Nevetségesen ismerős minden
mit mondtam, s mondok
nehéz nyarunk volt, itt az ősz
s jönnek a téli gondok.

Már csak magamat benned
és magamban Téged óvlak
ameddig célja volna még
velünk a fönnvalónak.

Szabó Lőrinc: Szeretlek

Szeretlek, szeretlek, szeretlek,
egész nap kutatlak, kereslek,
egész nap sírok a testedért,
szomorú kedves a kedvesért,
egész nap csókolom testedet,
csókolom minden percedet.

Minden percedet csókolom,
nem múlik ízed az ajkamon,
csókolom a földet, ahol jársz,
csókolom a percet, mikor vársz,
messziről kutatlak, kereslek,
szeretlek, szeretlek, szeretlek.

Muhi János: Mesélj apu

Mesélj nekem apu,
Mi az, hogy becsület?
Hogyha az van nekem,
Jár érte tisztelet?
Milyen lesz apu,
Az igaz szerelem?
És ha majd elmúlik
Akkor az fáj nekem?

Vannak-e apu,
Ma is istenek?
Hisznek-e még bennük,
Most is az emberek?
Van-e tényleg élet
A halál után?
És ha ezt kérdezem,
Miért nézel bután?

És ha majd felnövök,
Nekem is lesz sorsom?
Mert most a tanulás,
Az a legfőbb gondom.
Miért lesznek rosszak,
Apu, az emberek?
Hogy lehet, hogy vannak
Éhező gyerekek?

Ha a munkádért mindig
Megkapod a béred.
A hónap végén akkor
Miért nincsen pénzed?
Ha rám nézel, látom,
Fátyolos a szemed.
Hogyha én nem lennék,
Könnyebb volna neked?

Hogyha öreg leszek,
Nekem is lesz szagom?
És az unokákat
Én is elronthatom?
A szomszéd néniből
Mikorra lesz banya?
Hogy lesz egy országból
Mocskos zsiványtanya?

Sok mindent nem tudok,
De egyet, elhiheted,
Megmutattad nekem,
Milyen a szeretet.
Ne búsulj, apa,
Nem számít a pénzed,
Mert jó, hogy velem vagy,
Én így szeretlek téged.


Forrás: poet.hu

William Blake: Madárszerelem

"Hol a házad, mondd, madár!
S este milyen tanya vár?
Milyen fészek, milyen lomb?
Óh, te rétek dísze, mondd!"

"Áll egy szép fa társtalan:
Ott búsulok egymagam.
Hajnal issza könnyemet,
Este nem hoz örömet."

"Én meg téged kívánlak,
Kincse-hangja a nyárnak;
Nappal erdőn kószálok,
Éjszaka sírdogálok."

"Énérettem sírdogálsz?
Engem kívánsz? Engem vársz?
Bánatomnak vége hát!
Óh, szerelmes jóbarát!"

"Gyere, hí csöpp lugasom,
Zöld falomb közt, magoson.
Öröm szárnyán röpülünk,
Virág alatt megülünk."

(Babits Mihály fordítása)

William Blake: Dal

Együtt összhang s szerelem
Lelkeden és lelkemen.
Ágaink keverve fenn
S gyökereink odalenn.

Ágainkon örömek,
Csiripelők, édesek;
Lábunk alatt halk erek:
Ártatlanság, szeretet.

Rajtad almát hord az ág,
Rajtam tündöklő virág;
Lombod hinti illatát,
Benne lágy a gerle-ágy.

Fiókáit eteti,
Bús énekét lengeti;
Lombod bűbájjal teli
A szerelmet hirdeti.

Ott fészkel a szerelem,
Ott alszik az éjeken
S nappal ugrál eleven
Ágaink közt szüntelen.

(Weöres Sándor fordítása)

Louis Aragon: Még

Egy nap többé a dal se szárnyal

Új perc áll a régi helyén
S mint szétszakadozó madárraj
Széthull e szív is mely enyém

Mielőtt a jövő e zápor
Jön és mesénk semmibe tűnt
S a nap az élet ablakáról
Letörli egybefont nevünk

Egy percre egy szemvillanásra
Amíg van itt még valaki
Gondoljatok a fuvolásra
Vessetek pár garast neki

Hogy szerelnünk tűnő zenéje
Csak még egyszer felhangzana
Mielőtt végleg elenyészne
Az utolsó nap végszava


(Somlyó György fordítása)

Miniska Zsejke: Az örök fiatalság

Az idő … az idő csodákat művel,
Sebeket gyógyít, bánatot küld el,
Új hónapot, évet, évszakot hoz,
Szomorúságot vagy örömet okoz.

Az idő múlik, de kit zavar?
Miért ne múlhatna, ha akar?
Hisz mindig ragyog majd napsugár,
S Időtől függetlenül énekel a kismadár.

Múljon az idő, engem nem zavar,
Múljon csak, múljon, ha akar.
Az idő, mint egy drágakő,
Mint a boldogság, csak eljő.

Egyformán szép minden kor,
Mert mind az életről szól,
Mindegy, hogy idős vagy fiatal,
Csendes, vagy erős a zivatar.

Hisz a fiatalság el nem múlhat,
Ez egy örök igazság, mit mindenki tudhat.
A fiatalság minden embernek megmarad lélekben,
Csak több tapasztalata lesz az életben.

A lelki fiatalság nem a gyerekeké,
Hanem csak a jó embereké,
Hiába idős a boldog ember,
Ha rendelkezik ugyanannyi életkedvvel.

Önök tényleg tudják milyen nehéz ez,
Jónak lenni, hol a gonoszság körülvesz.
Ennyi bábu között embernek maradni,
Silány tv műsor helyett könyvet ragadni.

Átéltek már sokféle rendszert, rengeteget,
Megismerték a különböző „embereket”.
Az idő csodálatos, az idő tapasztalat,
De lelkében az ember mindig fiatal marad.

Oly csodás mikor új életet adhat,
Mikor egy kis unokát kaphat,
Mindezt az idő teszi lehetővé,
De nem tehető mindenért felelőssé.

Mindegy a kor, mi magyarok maradunk,
De elsősorban emberek vagyunk,
Gyermek, fiatal, oly mindegy ez,
Hisz előbb utóbb mind idősebb lesz.

Példaképül szolgálni az előző nemzedéknek,
Olyan embernek lenni, kire felnéznek,
Utat, célt, jövőt mutatni a gyerekeknek,
Komoly feladat ez az idős embereknek.

S hogy mekkora boldogság, idősnek lenni,
Célokat az életben megvalósítani,
Nem kell más, egy kis idő csak
Megmutatni az utat a fiataloknak.

János Árpád: Aki menni akar...

Mégis elment. És vissza nem jön soha.
Elvitte őt a sorsa. Hogy mennyire
szerettem, azt sohasem érezte meg.
Kitépte s elvitte szívemet. Pedig
nem kellett neki. Mégis elment vele.
Aki menni akar, azt engedni kell.
Ki tudja hova, kiért, miért megy el.
Aki szívvel él, szívébe hal bele -
a gondolkodónak más az élete.
De a józanságnak mindig ára van,
pózoló, festett színész sorsára jut.
Igaz, hogy nem látja más, de tudja, hogy
prózai szerep. Semmit se ér vele.
Hát elment és vissza többé sose jön.
Egyszer... Talán majd meglát kint az utcán,
lehet, hogy akkor már vissza sem köszön.
Minden virágnak sorsa a hervadás,
nem gátolhatja a józan ész. Egyszer majd
ő is rádöbben, hogy csak egy van, ami
fiatal marad. A szív, mely szeret.
S míg rájön, egy egész életbe kerül.
És letagadná a szívét józanul.
De nem megy. Ezt nem lehet! Belátja mind,
ha elvirágzott. És akkor már késő!
Sokan próbálták már - sikertelenül.
A szívtelen csak magával vétkezik.
Mit ér a győzelem, ha jutalma nincs?
S győz-e mindig az, ki célba érkezik?
Holdfénynél napozni szerfelett nehéz,
s a múltat pótolni ezért nem lehet.
Ő is rájön. Majd később, ha visszanéz.
Ha találkozunk és szembejön velem,
lehet, hogy halványan eszébe jut egy
régen volt, játékos, félig szerelem,
amely bennem még akkor is élni fog,
de benne nem! Divatjamúlt szerep, hogy
arcától felém a józanság ragyog.
Már most tudom, ő majd akkor tudja meg,
hogy a vesztes ő, s a győztes én vagyok!
Sugárzó arcán is rajta lesz kora,
a ráncok látszanak - az idő halad -,
szeretni tudni és nem akarni kell.
Csak a szív ránctalan, s aki szívvel él,
és szeretni tud, az fiatal marad!

Gámentzy Eduárd: Hazudni szépet ...

- Hazudj már valami szépet!
Elhiszem majd az egészet!
Legyen kert, s benne virágok,
Törpe is kell, meg óriások!

És te is legyél ott kérlek!
Ha hívlak hazudni szépet.
- Csak igazat ne!... Az fájna!
Tedd meg!... Csak egyszer, utoljára...

Mallanaga Vátszjájana: Kit szeretnek a nők?

Az asszonynép kit szeret?
Ki nyeri el kegyüket?
Aki szívük ismeri,
aki velük volt kicsi,
akinek a szava méz,
aki ifjú és merész,
aki kezd és célba fut,
aki parancsolni tud,
aki, ha szól, szellemes,
aki hallgat s jellemes,
aki vágyak követe,
akinek lát a szeme,
akit más és legkivált
barátnő is megkívánt,
aki szomszéd, régi, jó,
aki rokon, új s bohó,
aki színházakba jár,
akit vonz a zöld határ,
aki jókedvűen ad,
aki hős és elragad,
aki úr a sors felett,
aki hírben, pénzben, észben
vagy szépségben, ölelésben
lefőzi a férjüket.


(Szabó Lőrinc fordítása)

Csukás István: Ülj ide mellém

Ülj ide mellém s nézzük együtt
az utat, mely hozzád vezetett.
Ne törődj most a kitérőkkel,
én is úgy jöttem, ahogy lehetett.
Hol van már, aki kérdezett,
és hol van már az a felelet,
leolvasztotta a Nap
a hátamra fagyott teleket.
Zötyögtette a szívem, de most szeretem
az utat, mely hozzád vezetett.

Juhász Magda: Anyu, mesélj!

Alszik erdő és a rét,
alszik minden régen,
csak te vagy még kicsikém,
csak te vagy még ébren.

Mondtam mesét számtalant,
dalt is énekeltem,
mégsem alszol, így kérlelsz
- Anyu mesélj nékem.

Újra kezdem a mesét,
és mikor elvétem,
kijavítod, s elmondod,
ahogy én meséltem.

Hogyha elnyom az álom,
már azonnal hallom:
- Anyu kérlek, mondd tovább,
hiszen még nem alszom

Álmos vagyok, aludjunk
rimánkodom néked,
de te egyre könyörögsz:
- Csak még egyet kérek.

Te találod ki anyu
a legszebb meséket,
csak még egyet szeretnék,
azt a csodaszépet.

Melyik volt a csodaszép,
de jó volna tudni,
és így éjfél körül, már
végre elaludni.

Fátyolfelhőn tündérek,
törpék jönnek értem,
elalszom, és a mesét,
te mondod már nékem.

Mécs László: A királyfi három bánata

Amikor születtem, nem jeleztek nagyot
messiás-mutató különös csillagok,
csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok.

A többiek láttak egy síró porontyot,
de anyám úgy rakta rám a pólyarongyot,
mintha babusgatná a szép napkorongot.

Maga adta nékem édessége teljét,
úgy ajándékozta anyasága tejét,
hogy egyszer földnek bennem kedve teljék.

Isten tudja, honnan, palástot kerített,
aranyos palástot vállamra terített,
fejem fölé égszín mosolygást derített.

Ma is úgy foltozza ingemet, ruhámat,
ma is úgy szolgál ki, főzi vacsorámat,
mint királyi ember királyi urának.

Amerre én jártam, kövek énekeltek,
mert az édesanyám izent a köveknek,
szíve ment előttem előre követnek.

Amíg ő van, vígan élném a világom,
nem hiányzik nekem semmi a világon,
három bánat teszi boldogtalanságom.

Az egyik bánatom: mért nem tudja látni
egymást a sok ember, a sok-sok királyfi,
úgy, ahogy az anyjuk tudja őket látni?

A másik bánatom: hogyha ő majd holtan
fekszik a föld alatt virággá foszoltan,
senki se tudja majd, hogy királyfi voltam.

Hogyha minden csillag csupa gyémánt volna,
minden tavaszi rügy legtisztább gyöngy volna:
kamatnak is kevés, nagyon kevés volna.

Hogyha minden folyó lelkemen átfolyna
s ezer hála-malom csak zsoltárt mormolna,
az én köszönetem így is kevés volna.

Hogyha a föld minden színmézét átadom,
az ő édességét meg nem hálálhatom,
ez az én bánatom, harmadik bánatom.

Thomas D. Angelo: Egy kéz

Egy kéz érintette meg szívemet,
Egy kéz, mely sokáig fogta kezemet.
Tartott, mikor járni még nem tudtam,
Támasztott, mikor lábamon először álltam,
S támogatott, mikor az életbe belevágtam.

Egy kéz, mely mos, főz, takarít,
Gondoz minket, sosem lazít,
Egy kéz, mely szeret, ölel,
Kezünket sosem engedi el.

Édesanyám, ma van a napja,
Hogy neked hálát adva,
Megköszönjem, hogy a világra hoztál,
S szerető kezeiddel, féltően gondoztál.
Boldog Anyák napját kívánok néked,
Az anyának ki nélkül nem lenne ily boldog ez az élet.

Ürögdi Ferenc: Kivárom

Hogyha újra megtalállak,
Nem hagylak el többé,
S dicséreted zengem
Örökkön-örökké.

Hogyha újra megtalállak,
A nyomodban járok,
És a neved addig zengem,
Míg csak földdé válok.

Hogyha újra megtalállak,
Örökké imádlak,
Legyenek a napok-éjek
Bármilyen sivárak.

Hogyha újra megtalállak,
Szívem lángra lobban,
És szolgálni Téged nálam
Senki sem fog jobban.

Hogyha újra megtalállak,
Ünnep lesz majd akkor,
És lobogó szívem előtt
Meghátrál az agg kor.

De az "újra" mikor lesz, mondd,
Mesterem, Királyom?
Akármilyen soká is lesz:
Hűséggel kivárom!

Johann Wolfgang von Goethe: Életszabály

Ha egy szép élet vágyát őrzöd,
A múlttal nem szabad törődnöd,
S mindig úgy tégy, ha veszteség ér,
Mint hogyha újjászülten élnél.

Mit akar? - kérd meg minden naptól.
És minden nap felel majd akkor:

Tetteidnek tudjál örülni,
Más tetteit tudd megbecsülni;
Főként ne gyűlölj egy embert se,
S a többit hagyd az Úristenre!

Toma Judit: Bocsánatraktár

Mondd, van olyan, hogy bocsánat-raktár?
Mondd, miért van, hogy nekem nem jut,
mikor te az előbb kaptál?
Mondd, van olyan, hogy elfogy a bocsánat?
Mondd, mit kap akkor az, aki csak
ennyit kér magának?
És mond, van a bocsánatnak ára?
Meg tudja fizetni, akinek nem telik ruhára,
cipőre, kenyérre, ételre, italra,
- mondd, az ilyennek meg lesz-e bocsátva?

És mondd, mennyi időre kapod, hogyha kéred?
örökké tied lesz, vagy csak egy időre bérled?
És mondd, mi van, ha lejár az időd?
Hogy állsz meg akkor az emberek előtt?
Vagy, ha végtelen a bocsánat joga:
minden bűnöd meg van bocsátva
Mondd, a bocsánatot kitől kell kérni?
És aki adja, mindenkinek
egyforma mértékkel méri?

Mondd, miért nehéz megbocsátani?
Mondd, kitől lehet az ilyet tanulni?
Mondd, a megbocsátást ő hol tanulta?
S mondd, nem felejthette el már régen, azóta?

Mondd, a bocsánatot elveszteni lehet?
S, ha találtam, továbbadhatom neked?
És, ha én valaha elvesztem, ha kaptam,
kérhetek megint, vagy örökre elhagytam?
Mondd, lehet-e több adagot kérni,
hogy, ha tőlem kérnek, én is tudjak adni?
Mondd, egy embernek hányszor jár bocsánat?
Mondd, a bocsánattal véget ér a bánat?

Mondd, - és bocsáss meg, hogy ennyit kérdezek -
ez tényleg ilyen nehéz, vagy én vagyok gyerek?

Móra Ferenc: Van minden szívnek…

Van minden szívnek titkos rejteke,
Amelybe senki nem láthat bele;
Hisz magad elül is takargatod,
Hogy akaratlanul mit tartasz ott.

Hanem azért sokáig érezed
A fojtott sírást, halk lélegzetet
Általtörni a titkos rejteken.
De valahára mégis csend leszen.

Haladsz tovább s többé eszedbe sincs,
Hogy ama rejtett zugba betekints;
Hogy kulcsa hol van, el is feleded,
A zárt pedig a rozsda eszi meg.

De egyszer aztán, egy ködös napon,
Ha fojtogat az életunalom,
Nem is tudod, hogyan, véletlenül
A pókhálós kulcs elibéd kerül.

Próbálod véle szíved rejtekét,
Örülsz neki, hogy fordul benne még-
Csak akkor kell sírnod keservesen, 

Mikor már csak hamut lelsz odabenn.

Paul Fort: Évszak-tündérek

A négy évszak négy tündére
énekórát vesz az égbe,
bodros, nedves, zápor, havas,
hogy még szebb dalokat hallhass.

Évelején, most születtek,
ifjúságuk vígan tombol,
rózsás nyelvek, trombita orr,
nagy fekete gyémánt szemek.

Hajuk gyöngy főkötő alatt,
lábukon mókusbőr topán,
sál egyiknek sincs a nyakán,
csivognak, mint a madarak.

Tanítójuk az arkangyal,
bámulja tiszta hangjukat
dicséri: mennyei kardal,
hogy még szebben daloljanak.

Vizsgájukat hogy letették,
azon nyomban földre szállnak,
teli velük az erdő, hegy, rét,
mindenütt ők muzsikálnak.

Az első trillázik: „Fru, fru”,
a második: „Plik, plok, és plak”,
a harmadik: „Pik, tak, pik, tak”,
a negyedik: „Du, du, tu, du”.

Az első szól: „Szép Kikelet,
én az ég kék tüllje leszek,
csillagfényes éjszakákba
a holdfény selyem uszálya.”

A második: „Nyár, égető,
amikor izzik a mező,
és aszály sárgul a rögön,
én majd füveid öntözöm.”

A harmadik: „Ősz idején,
hervadás, gyász, nincs is remény,
szomorú szívû emberek,
én együtt sírok veletek.”

A negyedik: „Karácsonyon
jeges minden, a hó szakad,
én az ég melegét hozom
fehér köpenyegem alatt.”

A négy évszak négy tündére
mind a maga idejébe,
dalával mindent átzengve
varázsát hinti a földre.

Álmodj velem

Álmodni hívlak most: gyere, jöjj velem;
csak hunyd le két szemed, és fogd meg két kezem.
Rugaszkodj el bátran – lelked könnyű pihe,
s vágyad elég erős, hogy bárhová elvigye.

Múlt emlékeihez… Nem kell már, hogy fájjon;
vagy jövő reményihez, hol kétség sose bántson.
Nincsen mitől félned: álom ez, csak álom:
minden, mi körülvesz, szépségből szőtt bársony.

Álmodni hívlak, mert én is álmodom;
szállok képzeletből kovácsolt szárnyakon,
míg az otthonérzés fel nem támad bennem,
vidáman harsogva: ilyennek kell lennem!

Álom ez, csak álom… A tied, az enyém;
ölelő karjait hívón tárja felém,
míg káprázat fényében tündökölve ragyog.
Gyere, álmodj velem… Mert a tiéd vagyok.

Helen Bereg: Éjszaka

Csillagos éjszaka fénye
Holdruha ráncain csillan.
Fellegek ménese lépdel,
Hold szeme mérgesen villan.

Csillagos éjszaka árnya
Pajkosan táncol az égen,
Játszik a Hold sugarával,
Ráül a Föld peremére.

Csillagos éjszaka fénye
Elveszik függönyöd árnyán.
Két szemed égi sötétje
Álomra koppan a párnán.

Neil Gaiman: A jóslás tudománya

Hívják szerencsének, vagy Végzetnek -
Kártya, csillag, maga útját járja.
Eljön a holnap, de nincsen párja
Csókért, halálért mind megfizetnek.
Érdekel a jövő? Csak türelem:
Kérdésedre megfejtem a választ -
Hívják szerencsének, vagy Végzetnek,
Kártya, csillag, maga útját járja.

Ma éjjel, kedvesem, ma ott leszek,
Talán megborzongsz, senki sem látja,
Aludj csak, én megsúgom a választ.
Jóslataim még sosem tévedtek,
Hívják szerencsének vagy Végzetnek.



Horváth Norbert fordítása

Lehetek ...

Lehetek csinos, vonzó, s szép,

Lehetek egy tökéletes, hibátlan kép,

Lehetek humoros, bájos, kedves,

Lehetek okos, művelt, rendes,

Lehetek a tudásod, boldogságod bölcsője

Lehetek a gondolatod, szavad őrzője

Lehetek egy fénylő csillag feletted

Lehetek egy barát ott, melletted.

Lehetek az, kivel sorsod mindig összefut

Lehetek az, ki nélküled is mindig ugyanoda jut,

Lehetek a mindened, a végzeted, az életed,

De semmi leszek, ha ezt észre nem veszed.

Herczeg László: Hazudj jobban

Hazugságaidat

mindig megérzem.

Nem szólók már,

csak belül vérzem

Hazudj jobban!

Minden napon

igazat remélek

De, újra hazudsz,

bárhogy is kérlek!

Az is jobb lenne,

ha megütnének

Hazudj jobban!

Szeretnék hinni,

bízni, és remélni!

Áldott szeretetben

boldogan élni!

De, vágyam sosem

válhat így valóra,

nem lelek bizalomra

Hazudj jobban!

Úgy csapj be, hogy

higgyem igaznak!

Biztos valóságnak,

édes vigasznak!

Hiszen meg tudod

tenni oly könnyen,

neked semmiség!

Már, hull a könnyem!

Kérlek…

Hazudj jobban!

Vagy az Isten

szerelmére…

Mondj igazat

Végre!

Túrmezei Erzsébet: Az új füzet

Betelt a régi füzetem.

Ma este, megnézegetem,

És holnap újat kezdhetek.

Háromszázhatvanöt lapos

Ugyanilyen új füzetet.

Lemásolnám most szívesen

a régit. De nem tehetem.

Marad már, amilyen marad

Ott a Mester kezével írt

Sok „láttam” a leckék alatt.

Sorakozik nem egy lapon

Félig végzett feladatom…

A rendetlen, elégtelen…

És ezt a régi füzetet

vizsgára vinni kell velem.

De holnap újat kezdhetek;

Ugyanilyen új füzetet.

Tiszták, fehérek a lapok.

Nem szeretném elrontani

Holnap már abba írhatok.

Talán, ha jobban figyelek;

Ha eztán korábban kelek,

Frissebb leszek, igyekezem,

Rendesebb lesz a feladat

És ügyesebb lesz a kezem.

Tollat fogok és leírom:

– ragyog a név a papíron –

„Jézus nevében kezdem el.”

Tudom, hogy rest és rossz vagyok,

S úgy érzem, félni mégse kell.

Háromszázhatvanöt lapon

A leckét vele írhatom

Ő vezeti gyenge kezem.

„Jézus nevében kezdem el.”

Jézus nevében végezem.