Anyám hangját hallom, anyám dúdol halkan,
ebben a jégszélként tomboló időzivatarban,
ahol egymást váltják az évszakok, az évek,
melyekből minden nap elfogy egy sóhajtásnyi élet.
Anyám ül kertünkben, ő vigyázza csendjét,
ő olvassa gyöngycsokorba a tavasz közeledtét,
ő sírja el csillagszemmel a fájdalom szavát,
mikor könnycseppeket havaznak a téli éjszakák.
Anyám marad az-az ember, ki félve gondol rám,
ki két kezével felemel, ha mély alant a sár,
anyám volt és lesz is az, ki soha nem hagy el,
ki ég és föld között is gyermekként nevel.