Bródy János - Szabadnak születtél

Itt születtél ezen a tájon, itt ringatott az édesanyád
Itt indultál el az útra, s itt jártad ki az iskolát
Itt élnek a barátaid és itt találtad meg szerelmedet
A nagyvilágon e kívül nincs máshol helyed

Itt fogadtad szívedbe az Írást és a Gondolatot
Itt eszméltél magadra, és itt volt mindig az otthonod
S most itt mondják neked elvakult sötét lelkű ostobák
Keress magadnak máshol hazát

Ne törődj vele, hogy mit mondanak
Az vagy, akinek tartod magad
Még akkor is, ha szembe fúj a szél

Ne törődj vele, hogy mit mondanak
Az vagy, akinek tartod magad
Ne feledd el, hogy szabadnak születtél

Ne hagyd, hogy lelked mérgezzék a hazug előítéletek
Ne hagyd, hogy korlátok közé szorítsák szabad szellemed
Ha Kölcsey és Vörösmarty nyelvén szól az éneked
A nagyvilágon e kívül nincs máshol helyed

Tudom, hogy nehéz elfeledni mindazt, amit nem lehet
De ne add fel a szíved mélyén élő szép reményeket
Kárpátok gyűrűjéből szállj fel szabad madár
Érted is szól a harang már

Ne törődj vele, hogy mit mondanak
Az vagy, akinek tartod magad
Még akkor is, ha szembe fúj a szél

Ne törődj vele, hogy mit mondanak
Az vagy, akinek tartod magad
Ne feledd el, hogy szabadnak születtél

Sose feledd, hogy szabadnak születtél

Mihai Eminescu: A mesebeli királylány

Csillogó, fehér ködöt szül 

Fönt a hold ezüstfehéren,
Épp a víz fölé borítja,
Szétteríti lent a réten:

Sok virág gyül a fonóba
Pókfonálból szőni selymet,
És az Éj leplén a harmat
Gyémánt-csöppeket remegtet:

Lent a tónál, melyre néhány
Felhő árnyat sűrit,
Mintha rezgő fénybarázdák
Törnék össze habgyürűit.

Szétválik a nád, s egy lányka
Hajlik halkan rá a vízre,
És az elvarázsolt tóba
Bíborrózsákat hajít le.

Hogy meglásson ott egy arcot.
Le a fodros tóra nézett,
Melyet rég, szent Szerda napján
Egy varázsszó megígézett:

Hogy az arc elébe tűnjék,
Feslő rózsát vet a tóba,
Szent Péntek varázsszavától
Elbűvölt virág a rózsa.

Néz, csak néz a lányka… Holdfény
Hull aranyfürtös fejére,
S ott sugárzik kék szemében
A világ minden meséje.

Közzétette: Lighhouse

Deli Enikő: Kezek

Foltos, ráncos, öreg kezek!
Kérlek szépen, meséljetek!
Gyermekként hogyan éltetek?
Öleltetek? Szerettetek?

Foltos, ráncos, öreg kezek!
Sokat fáradva éltetek.
De hiszem azt is: öleltetek.
Kedves kézben pihentetek.

Foltos, ráncos, öreg kezek!
Unokákat tereltetek,
Nekik oly sokat főztetek,
Kapáltatok, kötöttetek.

Fáradt, kedves, öreg kezek!
Kérlek szépen: pihenjetek!
Annyi mindent megtettetek!
Pihenjetek, s öleljetek!

Márai Sándor: Térkép

Tested ismerős, mint egy titkos térkép.
A melled, mint a toscanai halmok.
Mint germán templomablak, szemed mélykék,
homlokod mögött gótikus kalandok.
Csípőd hullámos, mint a part Bretagne-ban,
ágyékod fodros, bodros vízesés.

Svájcban lüktetnek így a vizek és
öled úgy tárul, mint Nápoly, ha nyár van.
A hasad, mint a magyar búzakéve
– a jószagú, a jóízű, a dús –
júniusban érik ilyen fehérre,
mint köldököd körül a sima hús.
Sok földet, vizet megjártam azóta,
most megismerlek –
te vagy Európa.

Kun Magdolna: Gyermekkorom szép emléke

Gyermekkorom szép emléke,
mikor dinnye hűlt a kút mélyébe,
s mi boldog arccal vártunk arra,
hogy rákerüljön asztalunkra.

Az a kútban hűtött édes dinnye
volt nagyapám nagy kedvence,
amin oly örömmel vágott léket,
mikor gyermekszemünk reá nézett.

Még ma is őrzöm azon képet,
melyben kenyérből vág szeletkéket,
s közben kanalazva a dinnye húsát,
mi reánk kér Istenáldást.

Takácsné Tóth Krisztina: Most kell...

Most figyelj rám, míg itt vagyok
még nyitva vannak lelkemen ajtók és ablakok.
Most kell, hogy szeress mert majd elmegyek
ahonnan visszajönni nem lehet.
Most kell, hogy nézd a két szemem
és ne engedd el ölelő két kezem.
Most kell, hogy élvezzük a színeket
mit magunkkal vinni nem lehet.
Most kell, hogy hallgassunk száz dallamot
s trillát mit megannyi madár hallatott.
Most kell élnünk, mert vélünk az idő elrobog
és szívünk ezután soha többé már nem dobog.
Most kell, hogy táncoljunk a pergő zenére
a tamtam dobok ős időkről hozott ütemére.
Most kell a minden a semmik felett
mert bánhatod, ha egyszer mindennek vége lett.

William Blake: A néger kisfiú

Anyám a vad Délen szült engemet,
Bőröm koromszín, ám lelkem fehér!
Angyalfehér az angol kisgyerek,
Én koromszín, mint fény nem járta éj.

Anyám egy fa tövén oktatgatott,
S míg ültünk ott, s élveztük hűvösét,
Ölébe vett, egy csókot is adott,
S így szólt, Keletnek lendítve kezét:

„Lásd, kél a nap! A napban isten ül,
Ő szórja ránk a fényt, a meleget,
Hajnalban enyhülést, délbe derűt
Tőle kapnak vadak, fák, emberek.

E kurta létben megeddzük magunk,
Mert vakít ám az égi Szeretet;
Ében testünk, korom ábrázatunk
Felhőfátylunk csak, árnyvető berek.

Mert ha lelkünk a fényt elbírja már,
Foszlik a felhőnk, s az Úr így kiált:
„Arany sátramnál örvendj, mint a nyáj,
Szeme fénye, berkedből jöjj ki hát!”

Ha egyszer ében felhőm szétfoszol,
S fehér felhőd is, angol kisgyerek,
Így szólok hozzád én is, amikor
Az Úr sátránál örvendek veled:

„Legyezlek, míg megszokod a sugárt,
Miben az Úr térdén törleszkedünk,
Cirógatom ezüst hajad puhán,
S te majd szeretsz, mert egyformák leszünk.”


(Szabó Magda fordítása)