Mihai Eminescu: A mesebeli királylány

Csillogó, fehér ködöt szül 

Fönt a hold ezüstfehéren,
Épp a víz fölé borítja,
Szétteríti lent a réten:

Sok virág gyül a fonóba
Pókfonálból szőni selymet,
És az Éj leplén a harmat
Gyémánt-csöppeket remegtet:

Lent a tónál, melyre néhány
Felhő árnyat sűrit,
Mintha rezgő fénybarázdák
Törnék össze habgyürűit.

Szétválik a nád, s egy lányka
Hajlik halkan rá a vízre,
És az elvarázsolt tóba
Bíborrózsákat hajít le.

Hogy meglásson ott egy arcot.
Le a fodros tóra nézett,
Melyet rég, szent Szerda napján
Egy varázsszó megígézett:

Hogy az arc elébe tűnjék,
Feslő rózsát vet a tóba,
Szent Péntek varázsszavától
Elbűvölt virág a rózsa.

Néz, csak néz a lányka… Holdfény
Hull aranyfürtös fejére,
S ott sugárzik kék szemében
A világ minden meséje.

Közzétette: Lighhouse

Mihai Eminescu: A tó

Kék taván a rengetegnek
Rózsák bontják szirmaikat.
Ezüst habot ver a hullám,
Lenge bárkát játszva ringat.

Tóparton alá s fel járok
Hallgatózva, várakozva,
Nád közül hogy ő kiszökken
S odaomlik a karomba.

Vizek szelíd szava csábít,
A kicsiny csónakban párom.
Kihull a kezemből a kormány,
Pihen evező-lapátom.

Holdnak halvány sugaránál
Ringunk mély-mély bűvöletbe.
Szellő lebben, zizzen a nád.
Az ezüst hab csendül csengve...

Oh, de nem jön! Én magamban
Sóhajtozom egyre mind itt
A kék tónál, melynek tükrén
Tündérrózsák ezre nyílik.

Finta Gerő fordítása

Mihai Eminescu: A holnappal nő az életed

A holnappal nő az élted,
a tegnappal meg apad,
mégis örökké a mának
fénye fedi arcodat.

Ha egyik jő: a másik megy,
töltik egymás nyomdokát,
mint a nyugovó nap, amely
ha itt huny - kél odaát.

Véled: mindig más a hullám,
mely a gázlón át zihál,
s véled, mindig más az ősz is,
s egyre egy lomb hulldogál.

Vak éjek végén várva vár
a fénykirály, a reggel -
a halál is látszat csupán:
őrzőn száll életünkkel.

Minden hulló perc, pillanat
Egy igazsággal vész el,
megtámasztja az Örököt,
s kering a végtelennel.

Ezért, ha illan is az év,
s a múltban nyoma tűnik -
a kincs, mely lelked éke volt,
itt marad örökkétig.

A holnappal nő az élted,
a tegnappal meg apad,
s így örökké a mai nap
fénye fedi arcodat.

Képek omló, futó sora:
villanás csak, pillanat -
változatlanul nyugosznak
örök eszme-fény alatt.


Kibédi Sándor fordítása

Mihai Eminescu: Ablakomra ha ág hajol...

Ablakomra ha ág hajol,
S kint megremeg a nyárfa,
Mintha te járnál valahol,
S én rád gondolok, várva.

Tó mélyén ha csillag kigyúl,
És tündököl a fénye,
Bánatom lassan elcsitul,
S a fájó gond is véle.

Ha fönt az ég felhőtelen,
S a hold lesüt a földre,
Én újból rád emlékezem,
Csak reád, mindörökre.