Wass Albert: Jó lenne így...

Bárkába szállni, nagyba, feketébe,

úgy evezni ki a messzeségbe.

Sohanemlátott part felé sietve

kikötni egy névtelen szigetre.

Lenni megbékélt önmagunknak árva,

nevétől fosztott Nemo-kapitánya.

Hullám felett, sziklába vájni házat,

gyökereket enni és csigákat.

Életet élni egymást nézve,

megcsöndesülve, megigézve.

Hegyre futni, ha jönnek mások:

babonás régi látomások.

Keresztet építeni, szörnyű-szépet,

homokba írni végtelen meséket.

Ha messziről jött honvágyak gyötörnek:

múlását lesni csendnek és időnek.

S amikor halkan közelít az óra,

befeküdni egy ringó koporsóba,

zöld vizeken sötétkék égre nézve:

úgy suhanni ki a semmiségbe.

Wass Albert: Magányosság erdejében

Ez itt a magányosság erdeje.
Itt én vagyok csak; én és valaki,
valaki, akit nem is ismerek.
És aki mégis, mégis elkísér
akármeddig megyek.
Valaki, akit mégsem ismerek.

S van itt egy álmom: különösen szép,
és különösen mégis fáj nekem:
Valaki egyszer majd elémbe lép,
és megfogja két tévelygő kezem,
lecsókolja két könnyező szemem...
Valaki majd az életembe lép,
aki százszor több, mint az életem.
Van itt egy álmom: különösen szép,
és különösen, mégis fáj nekem...

Ez itt a magányosság erdeje.
Itt én vagyok csak, én és valaki,
Valaki, akit nem ismerek,
és akiről még tudnom sem szabad:
Bár jobban szeretem, mint magamat.