Kun Magdolna: Karácsony táján

Mondd, Mama,
így Karácsony tájékán
mi van odaát?
Díszítik-e fényes gömbök
a fenyőfaágát,
s gyújtanak-e csillagszórót
fenn az angyalok,
mikor éjcsendjébe vesznek el
a földi sóhajok.

Roppan-e hó, szikrázó hó
talpatok alatt,
ha a jégzúzmarás ezüstdér
arcotokra fagy,
s ha borzongató szél simítja
fátyoltestetek,
melyek Istenfényességben
tündökölhetnek.

Mondd, Mama,
élnek-e még szívetekben
szép gondolatok
azokról, kiket a földön
árván hagytatok,
s kik, azóta is várják,
olyannyira várják,
hogy egy szép napon talán
visszakopogtattok
az élet ajtaján.

Kun Magdolna: Gyermekkorom szép emléke

Gyermekkorom szép emléke,
mikor dinnye hűlt a kút mélyébe,
s mi boldog arccal vártunk arra,
hogy rákerüljön asztalunkra.

Az a kútban hűtött édes dinnye
volt nagyapám nagy kedvence,
amin oly örömmel vágott léket,
mikor gyermekszemünk reá nézett.

Még ma is őrzöm azon képet,
melyben kenyérből vág szeletkéket,
s közben kanalazva a dinnye húsát,
mi reánk kér Istenáldást.

Kun Magdolna: Én még éltem ott

Én még éltem ott, hol munka volt és becsület,
ahol nem éheztek, nem sírtak az öregek, s a gyermekek,
ahol a barna-héjú lágy kenyeret szívvel sütötték,
ahol elismert, és rangos volt az emberi érték.

Én még jólétben éltem ott, hol élni lehetett,
mert ahol éltem, volt a lelkekben annyi szeretet,
mely elűzött maga mellől minden gonoszságot,
amely eltorzulttá tette ezt a szép-arcú világot.

Én még éltem ott, ahol a tisztes kort megért,
mosolyogva vitte hátán nehéz keresztjét,
mert tudta, mindig, de mindig mellette áll az,
aki cipeli majd helyette, ha olykor elfárad.

Én az élet által ismertem meg minden szépséget,
azt, amit a hosszú útra majd büszkén vihetek,
de az itt maradó gyermekekkel, azokkal mi lesz,
ők mit visznek, ha számukra már minden elveszett.

Kun Magdolna: Királynőnek láttam

Anyám egyszerű volt, mégis királynőnek láttam,

mert napkorona ragyogott őszezüst hajában,
és szemében a holdsugara oly ékesen fénylett,
mint csillogó gyémánt, melyre csillagtüze égett.

Anyám az én királynőm volt, a legeslegnagyobb,
hisz koldusként is felnéztek rá mind a gazdagok,
mert szép lelkének ékessége úgy tündöklött benne,
mint a világ legbecsesebb, legdrágábbik kincse.

Anyám sosem kérkedett e nagy-nagy gazdagsággal,
hisz bőséggel osztotta mind a két markával,
mert réges-régen megtanulta, kiket megérint a szeretet,
azok teszik érzővé majd a szív-nélkülieket.

Magdolna Kun: Melletted

Szeretem melletted hallgatni a csendet,
s nézni téged némán, hangtalan,
ne törje zaj azt a vágyva vágyott percet,
amiben két szív dobbanása van.

Szeretek melletted nyugalomra lelni,
elfeledni néhány percre a rohanó időt,
s oly álomszerű bűvöletben lenni,
hol mi lehetünk ketten a tisztán szeretők.

Szeretek veled a természetben járni,
átölelni, megölelni minden ismert fát,
és szeretem szemedben újra megcsodálni,
azt a fényt, mit rám vet, minden pillantás.

Kun Magdolna: Karácsonyi szélben

Anyám hangját hallom, anyám dúdol halkan,
ebben a jégszélként tomboló időzivatarban,
ahol egymást váltják az évszakok, az évek,
melyekből minden nap elfogy egy sóhajtásnyi élet.

Anyám ül kertünkben, ő vigyázza csendjét,
ő olvassa gyöngycsokorba a tavasz közeledtét,
ő sírja el csillagszemmel a fájdalom szavát,
mikor könnycseppeket havaznak a téli éjszakák.

Anyám marad az-az ember, ki félve gondol rám,
ki két kezével felemel, ha mély alant a sár,
anyám volt és lesz is az, ki soha nem hagy el,
ki ég és föld között is gyermekként nevel.