János Árpád: Aki menni akar...

Mégis elment. És vissza nem jön soha.
Elvitte őt a sorsa. Hogy mennyire
szerettem, azt sohasem érezte meg.
Kitépte s elvitte szívemet. Pedig
nem kellett neki. Mégis elment vele.
Aki menni akar, azt engedni kell.
Ki tudja hova, kiért, miért megy el.
Aki szívvel él, szívébe hal bele -
a gondolkodónak más az élete.
De a józanságnak mindig ára van,
pózoló, festett színész sorsára jut.
Igaz, hogy nem látja más, de tudja, hogy
prózai szerep. Semmit se ér vele.
Hát elment és vissza többé sose jön.
Egyszer... Talán majd meglát kint az utcán,
lehet, hogy akkor már vissza sem köszön.
Minden virágnak sorsa a hervadás,
nem gátolhatja a józan ész. Egyszer majd
ő is rádöbben, hogy csak egy van, ami
fiatal marad. A szív, mely szeret.
S míg rájön, egy egész életbe kerül.
És letagadná a szívét józanul.
De nem megy. Ezt nem lehet! Belátja mind,
ha elvirágzott. És akkor már késő!
Sokan próbálták már - sikertelenül.
A szívtelen csak magával vétkezik.
Mit ér a győzelem, ha jutalma nincs?
S győz-e mindig az, ki célba érkezik?
Holdfénynél napozni szerfelett nehéz,
s a múltat pótolni ezért nem lehet.
Ő is rájön. Majd később, ha visszanéz.
Ha találkozunk és szembejön velem,
lehet, hogy halványan eszébe jut egy
régen volt, játékos, félig szerelem,
amely bennem még akkor is élni fog,
de benne nem! Divatjamúlt szerep, hogy
arcától felém a józanság ragyog.
Már most tudom, ő majd akkor tudja meg,
hogy a vesztes ő, s a győztes én vagyok!
Sugárzó arcán is rajta lesz kora,
a ráncok látszanak - az idő halad -,
szeretni tudni és nem akarni kell.
Csak a szív ránctalan, s aki szívvel él,
és szeretni tud, az fiatal marad!

János Árpád: Tükröd van-e?

Mondd, néztél-e már néha a tükörbe,

ismered-e saját arcodat?

Tudod-e ki vagy, és mire születtél,

mondhatod-e, hogy ismered magad?

Mondd, tettél-e számadást a sorsoddal,

hogy számonkérd azt, mit eddig éltél?

Vagy alázattal lested a szerencsét

mindhiába! Mindig csak reméltél.

Mondd, volt-e valaha az éltednek

haszna? Magadnak, vagy bárkinek.

Semmit sem, vagy jót is tettél, vagy mindég

ártottál - ha tudtál - mindenkinek.

Mondd, ha eszed nincs, szíved ugyan van-e,

mellyel gyűlölni s szeretni tudtál?

Vagy éltél itt a Földön közömbösen,

nem voltál igaz, s nem is hazudtál.

Mondd, mit ér a sorsod? nézz a tükörbe

és számolj el végre önmagaddal!

Végy hozzá erőt - ne lássa senki más.

És hidd el, hogy nem a tükör a hibás.

János Árpád: Fohász

Miatyánk, ki létezel a lelkünk rejtekén,
bocsásd meg, hogy emberek vagyunk.
Miatyánk, ha vétkezik a testi szenvedély,
bocsásd meg, mert emberek vagyunk.
Miatyánk, csak Te tudod, hogy életünk rövid.
Vétkezünk és szenvedünk,
mert bűntől öröm az életünk
- ha bűnnek számít, hogy élhetünk.
Magunkkal semmit sem viszünk.
Miatyánk, ki létezel a lelkünk rejtekén,
bocsásd meg, hogy ostobák vagyunk,
s hogy bűnösök akartunk mindig lenni.
Nem mindig sikerült. De bűnösök vagyunk.
Loptunk szerelmet, pénzt, időt, italt,
hazugságra gyűjtöttük minden erőnket.
A bűnről írtuk a verset és a dalt.
Miatyánk - ha létezel -, légy hozzánk kegyes.
S add, hogy bűnünk legyen bocsánatos.
Bocsáss meg nékünk, hisz emberek vagyunk.
Igaz, hogy bűn az életünk,
de mégis nagyszerű és oly csodálatos!

János Árpád: Mámor

Nézlek a vágyaktól kimerülten,

cinkosan bólint felém a pálma.

Éjfél is elmúlt. Csak ábrándozom.

Már lassan somfordál be a hajnal.

A kávé keserű illata körbejár,

s én még egy csókot adok a szádra.

Köszönöm Neked ezt az éjszakát,

Te szép, Te jó, Te minden, Te drága.

János Árpád: Köszönöm

Köszönöm Neked a jelent és a múltat,

amit soha vissza már nem adhatok.

A tegnapot és a mát

- ami megmaradt belőle - és azt is,

amit kidobtunk az elavulttal.

Köszönöm Neked az éveket,

amikor vihar volt, vagy sütött a nap,

és azt is, amikor csendesen esett.

Szemed könnyének gyöngycsillogását,

félő és dühödt szerelmedet,

a váró időt, a vágyó perceket.

És mindent köszönök amiért a szív dobog,

köszönöm Neked az életet.

Köszönöm a reményt és az erőt,

hogy tűrted az örvényt és az

ólomlábon cammogó időt.

Köszönöm, amikor rám lehelsz,

és lágy mosollyal ajkad érinti számat.

Köszönök mindent, amit Tőled kapok.

Köszönöm, mert nélküled

nem érteném meg a holnapot.

Percekre vártunk és évek múlnak el.

Elmúlt a tegnap és ma sincs már semmi,

csak a holnap van nekünk,

néha oly távol, máskor oly közel.

És köszönöm, hogy mégis együtt megyünk.

Köszönöm Neked ezt a holnapot,

és köszönöm azt is, amit én adok.

Mindent köszönök. Cserébe MAGAMAT adom!

Kérlek, fogadjad el.

Köszönöm Neked azt, hogy létezel,

én is csak ezért létezem, ezért vagyok.

Köszönöm, ha újra enyém leszel,

és százszor, ezerszer megköszönöm,

ha örökkön-örökké megmaradsz nekem.

János Árpád: Lila orgona

Ifjúságom egyik májusának
harmatos tavaszi reggelén
kimentem a kertbe és vidáman
orgonából csokrot szedtem én.

Rigó fütyült fent a hársfa ágán,
szívemben a tavasz muzsikált,
lila orgonák fürtös virágán
sétált pettyes katicabogár.

Te jutottál akkor az eszembe,
Néked szedtem szép virágokat.
Nem tudtam, hogy játék a szerelmed.
Néked adtam első csókomat.

Tíz év múlt el, érett férfi lettem,
s asszonyoknak szép virága te,
csókjaidat lassan elfeledtem,
nem kísért a múlt emléke se.

Májusi szél dúdol kint a kertben,
rigó fütyül tavasz-operát.
Ma már "másképp", mégis a legjobban
szeretem a lila orgonát.

János Árpád: Ne álmodj kedves, mert fájni fog

Hozzád, Neked, teérted

Szólok én most:

Érzem, hogy Téged még a tűz hevít.

Ha esdve mondanám ugyan mit ér az?

A szép szó is elszáll - ezért leírom -

Az írás, ha sokszor olvasod, segít.

Ne hívd a jövőt - mely mindenki sorsa

És hívja, várja gyermek, férfi, nő.

Szépre álmodják! S az máris itt van,

És nem veszik észre, hogy múlik az idő.

Az álmok valóra sose válnak,

Amíg álmodjuk őket, minden csodaszép.

Az ébredéskor mienk a valóság,

S amire vágytunk - szappanbuborék.

Míg él az ember - a vágy is benne él.

Előbb vulkán, majd szunnyadó parázs.

De a vágyat csak megálmodhatod.

Igaz sose lesz, mert nincs olyan varázs.

Az élet szép, az élet gyönyörű,

De szebbre, jobbra álmodni ne merd -

Arra nincs és nem is lesz semmi ok!

Mert jobb a valóság, amit átélsz!

Ne álmodj kedves, mert fájni fog.

Maradj az élet kegyetlen tengerén!

Abba higgy és ott kitartóan evezz:

Aki az álmok taván hajózik,

Az előbb-utóbb mind a mélybe vesz.

Nekem most menni kell.

Hogy szerettelek, érzed és tudod,

De örökségül még egy jó tanács:

Ne álmodj kedves, az ébredés fájni fog.