Most figyelj rám, míg itt vagyok
még nyitva vannak lelkemen ajtók és ablakok.
Most kell, hogy szeress mert majd elmegyek
ahonnan visszajönni nem lehet.
Most kell, hogy nézd a két szemem
és ne engedd el ölelő két kezem.
Most kell, hogy élvezzük a színeket
mit magunkkal vinni nem lehet.
Most kell, hogy hallgassunk száz dallamot
s trillát mit megannyi madár hallatott.
Most kell élnünk, mert vélünk az idő elrobog
és szívünk ezután soha többé már nem dobog.
Most kell, hogy táncoljunk a pergő zenére
a tamtam dobok ős időkről hozott ütemére.
Most kell a minden a semmik felett
mert bánhatod, ha egyszer mindennek vége lett.
"Az összes ismeretet, amit birtoklok, mindenki más képes megszerezni, de a szívem kizárólag az enyém." /Goethe/
2020/01/20
2020/01/19
William Blake: A néger kisfiú
Anyám a vad Délen szült engemet,
Bőröm koromszín, ám lelkem fehér!
Angyalfehér az angol kisgyerek,
Én koromszín, mint fény nem járta éj.
Anyám egy fa tövén oktatgatott,
S míg ültünk ott, s élveztük hűvösét,
Ölébe vett, egy csókot is adott,
S így szólt, Keletnek lendítve kezét:
„Lásd, kél a nap! A napban isten ül,
Ő szórja ránk a fényt, a meleget,
Hajnalban enyhülést, délbe derűt
Tőle kapnak vadak, fák, emberek.
E kurta létben megeddzük magunk,
Mert vakít ám az égi Szeretet;
Ében testünk, korom ábrázatunk
Felhőfátylunk csak, árnyvető berek.
Mert ha lelkünk a fényt elbírja már,
Foszlik a felhőnk, s az Úr így kiált:
„Arany sátramnál örvendj, mint a nyáj,
Szeme fénye, berkedből jöjj ki hát!”
Ha egyszer ében felhőm szétfoszol,
S fehér felhőd is, angol kisgyerek,
Így szólok hozzád én is, amikor
Az Úr sátránál örvendek veled:
„Legyezlek, míg megszokod a sugárt,
Miben az Úr térdén törleszkedünk,
Cirógatom ezüst hajad puhán,
S te majd szeretsz, mert egyformák leszünk.”
(Szabó Magda fordítása)
Bőröm koromszín, ám lelkem fehér!
Angyalfehér az angol kisgyerek,
Én koromszín, mint fény nem járta éj.
Anyám egy fa tövén oktatgatott,
S míg ültünk ott, s élveztük hűvösét,
Ölébe vett, egy csókot is adott,
S így szólt, Keletnek lendítve kezét:
„Lásd, kél a nap! A napban isten ül,
Ő szórja ránk a fényt, a meleget,
Hajnalban enyhülést, délbe derűt
Tőle kapnak vadak, fák, emberek.
E kurta létben megeddzük magunk,
Mert vakít ám az égi Szeretet;
Ében testünk, korom ábrázatunk
Felhőfátylunk csak, árnyvető berek.
Mert ha lelkünk a fényt elbírja már,
Foszlik a felhőnk, s az Úr így kiált:
„Arany sátramnál örvendj, mint a nyáj,
Szeme fénye, berkedből jöjj ki hát!”
Ha egyszer ében felhőm szétfoszol,
S fehér felhőd is, angol kisgyerek,
Így szólok hozzád én is, amikor
Az Úr sátránál örvendek veled:
„Legyezlek, míg megszokod a sugárt,
Miben az Úr térdén törleszkedünk,
Cirógatom ezüst hajad puhán,
S te majd szeretsz, mert egyformák leszünk.”
(Szabó Magda fordítása)
2019/12/10
Juhász Gyula: Találkozás
Amire vártam hosszú éveken:
Találkoztál velem.
Kezem fehér kezedben reszketett:
Ó mit mondjak neked?
Künn nyári alkony bíbora ragyog
És én - veled vagyok.
A mély homályban rám villant szemed,
Szívem emlékezett!
E percet százszor hiába lestem én,
És most enyém, enyém!
Kicsordult szívem, e kristálykehely.
Élet, most ünnepelj!
Pár kurta bók, egykedvű felelet,
Mit is mondjak neked!
Mosoly, míg lelkem csöndesen zokog,
Ó perc, szent, átkozott!
Éreztem, hogy hazug minden dalom,
Nem ismersz angyalom!
Éreztem, hogy egy álom cserbe hagy:
Az üdvöm nem te vagy!
Szívemnek hozzád nem lehet joga
Soha, soha, soha!
Találkoztál velem.
Kezem fehér kezedben reszketett:
Ó mit mondjak neked?
Künn nyári alkony bíbora ragyog
És én - veled vagyok.
A mély homályban rám villant szemed,
Szívem emlékezett!
E percet százszor hiába lestem én,
És most enyém, enyém!
Kicsordult szívem, e kristálykehely.
Élet, most ünnepelj!
Pár kurta bók, egykedvű felelet,
Mit is mondjak neked!
Mosoly, míg lelkem csöndesen zokog,
Ó perc, szent, átkozott!
Éreztem, hogy hazug minden dalom,
Nem ismersz angyalom!
Éreztem, hogy egy álom cserbe hagy:
Az üdvöm nem te vagy!
Szívemnek hozzád nem lehet joga
Soha, soha, soha!
2019/12/08
Kálnay Adél: Kérdés
Lehet-e jónak lenni egy rossz világban,
sétálni télen kigombolt kabátban,
szalonnát szúrni fagyos ágra,
nem vadászni nyúlra, fácánra,
koldus kezébe kenyeret nyomni,
csábítók között hűnek maradni,
házad kapuját kitárni,
hadd jöjjön hozzád akárki,
kisgyerek könnyét letörölni,
senkivel soha nem pörölni,
dermedt verébért hajolni porka hóba,
más baját sosem hozni szóba,
békét, nyugalmat, szépséget akarni,
adni, adni, mindig csak adni,
tökéletesre lelni egy madár dalában…
Lehet-e jónak lenni egy rossz világban?
sétálni télen kigombolt kabátban,
szalonnát szúrni fagyos ágra,
nem vadászni nyúlra, fácánra,
koldus kezébe kenyeret nyomni,
csábítók között hűnek maradni,
házad kapuját kitárni,
hadd jöjjön hozzád akárki,
kisgyerek könnyét letörölni,
senkivel soha nem pörölni,
dermedt verébért hajolni porka hóba,
más baját sosem hozni szóba,
békét, nyugalmat, szépséget akarni,
adni, adni, mindig csak adni,
tökéletesre lelni egy madár dalában…
Lehet-e jónak lenni egy rossz világban?
2019/08/17
Venczel Alexandra: Vihar, napsütés
Aki nem táncol velem az esőben, nem lesz velem a viharban sem!
Aki pedig a viharban nincs mellettem, nincs rá szükségem a napsütésben!
Ne csak a napsütést élvezd velem, hanem ha vihar van, akkor is légy velem!
Tudom, a vihart már nem élvezed velem, de akkor a napsütésben se légy velem!
Ne csak a napsütésben légy barát, vihar idején mutasd meg, ki is vagy igzán!
Most a viharon már túl vagyok, most már napsütést akarok!
Ebben a viharban te nem voltál itt, el sem hinnéd, hogy ki volt az, aki itt volt ebben a viharban!
Én sem tudom még igazán, hisz nem ismerem még igazán!
De tudom és hiszem, hogy vihar idején ő itt lesz!
S Velem táncol az esőben!
S benne lesz az életünkben!
De te napsütésben ismét megjelensz, vihar idején meg elszelelsz!
Nem kérek én ebből, köszönöm, a vihart átvészelem már egyedül!
Átvészelem egyedül, hisz erőt kaptam egy kedves "idegentől".
Élvezd hát a napsütést immáron egyedül!
2019/07/22
Mihai Eminescu: A tó
Kék taván a rengetegnek
Rózsák bontják szirmaikat.
Ezüst habot ver a hullám,
Lenge bárkát játszva ringat.
Tóparton alá s fel járok
Hallgatózva, várakozva,
Nád közül hogy ő kiszökken
S odaomlik a karomba.
Vizek szelíd szava csábít,
A kicsiny csónakban párom.
Kihull a kezemből a kormány,
Pihen evező-lapátom.
Holdnak halvány sugaránál
Ringunk mély-mély bűvöletbe.
Szellő lebben, zizzen a nád.
Az ezüst hab csendül csengve...
Oh, de nem jön! Én magamban
Sóhajtozom egyre mind itt
A kék tónál, melynek tükrén
Tündérrózsák ezre nyílik.
Finta Gerő fordítása
Rózsák bontják szirmaikat.
Ezüst habot ver a hullám,
Lenge bárkát játszva ringat.
Tóparton alá s fel járok
Hallgatózva, várakozva,
Nád közül hogy ő kiszökken
S odaomlik a karomba.
Vizek szelíd szava csábít,
A kicsiny csónakban párom.
Kihull a kezemből a kormány,
Pihen evező-lapátom.
Holdnak halvány sugaránál
Ringunk mély-mély bűvöletbe.
Szellő lebben, zizzen a nád.
Az ezüst hab csendül csengve...
Oh, de nem jön! Én magamban
Sóhajtozom egyre mind itt
A kék tónál, melynek tükrén
Tündérrózsák ezre nyílik.
Finta Gerő fordítása
2019/07/21
Mihai Eminescu: A holnappal nő az életed
A holnappal nő az élted,
a tegnappal meg apad,
mégis örökké a mának
fénye fedi arcodat.
Ha egyik jő: a másik megy,
töltik egymás nyomdokát,
mint a nyugovó nap, amely
ha itt huny - kél odaát.
Véled: mindig más a hullám,
mely a gázlón át zihál,
s véled, mindig más az ősz is,
s egyre egy lomb hulldogál.
Vak éjek végén várva vár
a fénykirály, a reggel -
a halál is látszat csupán:
őrzőn száll életünkkel.
Minden hulló perc, pillanat
Egy igazsággal vész el,
megtámasztja az Örököt,
s kering a végtelennel.
Ezért, ha illan is az év,
s a múltban nyoma tűnik -
a kincs, mely lelked éke volt,
itt marad örökkétig.
A holnappal nő az élted,
a tegnappal meg apad,
s így örökké a mai nap
fénye fedi arcodat.
Képek omló, futó sora:
villanás csak, pillanat -
változatlanul nyugosznak
örök eszme-fény alatt.
Kibédi Sándor fordítása
a tegnappal meg apad,
mégis örökké a mának
fénye fedi arcodat.
Ha egyik jő: a másik megy,
töltik egymás nyomdokát,
mint a nyugovó nap, amely
ha itt huny - kél odaát.
Véled: mindig más a hullám,
mely a gázlón át zihál,
s véled, mindig más az ősz is,
s egyre egy lomb hulldogál.
Vak éjek végén várva vár
a fénykirály, a reggel -
a halál is látszat csupán:
őrzőn száll életünkkel.
Minden hulló perc, pillanat
Egy igazsággal vész el,
megtámasztja az Örököt,
s kering a végtelennel.
Ezért, ha illan is az év,
s a múltban nyoma tűnik -
a kincs, mely lelked éke volt,
itt marad örökkétig.
A holnappal nő az élted,
a tegnappal meg apad,
s így örökké a mai nap
fénye fedi arcodat.
Képek omló, futó sora:
villanás csak, pillanat -
változatlanul nyugosznak
örök eszme-fény alatt.
Kibédi Sándor fordítása
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)