Juhász Gyula: Találkozás

Amire vártam hosszú éveken:
Találkoztál velem.

Kezem fehér kezedben reszketett:
Ó mit mondjak neked?

Künn nyári alkony bíbora ragyog
És én - veled vagyok.

A mély homályban rám villant szemed,
Szívem emlékezett!

E percet százszor hiába lestem én,
És most enyém, enyém!

Kicsordult szívem, e kristálykehely.
Élet, most ünnepelj!

Pár kurta bók, egykedvű felelet,
Mit is mondjak neked!

Mosoly, míg lelkem csöndesen zokog,
Ó perc, szent, átkozott!

Éreztem, hogy hazug minden dalom,
Nem ismersz angyalom!

Éreztem, hogy egy álom cserbe hagy:
Az üdvöm nem te vagy!

Szívemnek hozzád nem lehet joga
Soha, soha, soha!

Kálnay Adél: Kérdés

Lehet-e jónak lenni egy rossz világban, 
sétálni télen kigombolt kabátban,
szalonnát szúrni fagyos ágra,
nem vadászni nyúlra, fácánra,
koldus kezébe kenyeret nyomni,
csábítók között hűnek maradni,
házad kapuját kitárni,
hadd jöjjön hozzád akárki,
kisgyerek könnyét letörölni,
senkivel soha nem pörölni,
dermedt verébért hajolni porka hóba,
más baját sosem hozni szóba,
békét, nyugalmat, szépséget akarni,
adni, adni, mindig csak adni,
tökéletesre lelni egy madár dalában…
Lehet-e jónak lenni egy rossz világban?

Venczel Alexandra: Vihar, napsütés

Aki nem táncol velem az esőben, nem lesz velem a viharban sem!

Aki pedig a viharban nincs mellettem, nincs rá szükségem a napsütésben!

Ne csak a napsütést élvezd velem, hanem ha vihar van, akkor is légy velem!

Tudom, a vihart már nem élvezed velem, de akkor a napsütésben se légy velem!

Ne csak a napsütésben légy barát, vihar idején mutasd meg, ki is vagy igzán!

Most a viharon már túl vagyok, most már napsütést akarok!

Ebben a viharban te nem voltál itt, el sem hinnéd, hogy ki volt az, aki itt volt ebben a viharban!

Én sem tudom még igazán, hisz nem ismerem még igazán!

De tudom és hiszem, hogy vihar idején ő itt lesz!

S Velem táncol az esőben!

S benne lesz az életünkben!

De te napsütésben ismét megjelensz, vihar idején meg elszelelsz!

Nem kérek én ebből, köszönöm, a vihart átvészelem már egyedül!

Átvészelem egyedül, hisz erőt kaptam egy kedves "idegentől".

Élvezd hát a napsütést immáron egyedül!

Mihai Eminescu: A tó

Kék taván a rengetegnek
Rózsák bontják szirmaikat.
Ezüst habot ver a hullám,
Lenge bárkát játszva ringat.

Tóparton alá s fel járok
Hallgatózva, várakozva,
Nád közül hogy ő kiszökken
S odaomlik a karomba.

Vizek szelíd szava csábít,
A kicsiny csónakban párom.
Kihull a kezemből a kormány,
Pihen evező-lapátom.

Holdnak halvány sugaránál
Ringunk mély-mély bűvöletbe.
Szellő lebben, zizzen a nád.
Az ezüst hab csendül csengve...

Oh, de nem jön! Én magamban
Sóhajtozom egyre mind itt
A kék tónál, melynek tükrén
Tündérrózsák ezre nyílik.

Finta Gerő fordítása

Mihai Eminescu: A holnappal nő az életed

A holnappal nő az élted,
a tegnappal meg apad,
mégis örökké a mának
fénye fedi arcodat.

Ha egyik jő: a másik megy,
töltik egymás nyomdokát,
mint a nyugovó nap, amely
ha itt huny - kél odaát.

Véled: mindig más a hullám,
mely a gázlón át zihál,
s véled, mindig más az ősz is,
s egyre egy lomb hulldogál.

Vak éjek végén várva vár
a fénykirály, a reggel -
a halál is látszat csupán:
őrzőn száll életünkkel.

Minden hulló perc, pillanat
Egy igazsággal vész el,
megtámasztja az Örököt,
s kering a végtelennel.

Ezért, ha illan is az év,
s a múltban nyoma tűnik -
a kincs, mely lelked éke volt,
itt marad örökkétig.

A holnappal nő az élted,
a tegnappal meg apad,
s így örökké a mai nap
fénye fedi arcodat.

Képek omló, futó sora:
villanás csak, pillanat -
változatlanul nyugosznak
örök eszme-fény alatt.


Kibédi Sándor fordítása

Léhi Magdolna: Valami éget, valami fáj

Hogyan lehet elmondani, mi oly nagyon fáj,
Éget, mar legbelül, mint a negyven fokos láz,
Felemészt lassan a kínzó, éhes fájdalom,
De kitartok, megvívom mindennapi harcom.

Egész életemben küzdöttem valamiért,
Bárhogy is harcoltam, sokszor a kudarc kísért,
A sikerhez mindig másnak volt szerencséje,
Talán csak engem tanítottak tisztességre.

Már az indulás sem volt egyszerű történet,
Nem igazán akart befogadni az élet,
És még hányszor, de hányszor akart cserben hagyni,
Harcolok, nem fogom magam könnyen megadni.

Néha, mikor kaptam egy kis szeretetmorzsát,
Feledni próbáltam a fájdalom otthonát,
Megízleltem milyen édes boldognak lenni,
A kapott szeretetből erőt meríteni.

Nehéz hátrányból indítani a napokat,
Mosoly mögé rejteni a gyötrő kínokat,
Erős lélekkel kitartani a végsőkig,
Hinni kell, a csoda talán holnap kezdődik.

Weöres Sándor: A meséről

A meséhez mennyi unalom kell,
hogy a boszorkányos madarak
röppenjenek izgatott seregben
s aprót – nagyot mulattassanak.

A meséhez mennyi szánalom kell,
mennyi gyűlölet és sérelem,
hogy a gonosz mind pokolba vesszék,
a jó végül győzelmes legyen.

A meséhez mennyi bizalom kell,
hogy kavics – mód sok legyen a kincs,
és a mondott rózsa illatozzék,
és nyisson álmot a kilincs.

A meséhez mennyi félelem kell,
kályha mellett, hol semmi veszély,
minden zugból manó leskelődjék,
torkot tátson odakinn az éj.