Nyikos Tibor :Vigyázzatok rájuk..

Vigyázzatok rájuk kik egyedül maradtak,
akik ősz fejjel ülnek a néma alkonyatban;
és üveges szemükkel néznek a létbe,
keresve valamit a csendes estében..

Vigyázzatok, kérlek a fáradt öregekre,
akik nem kérnek már semmit csak Istentől kegyelmet;
és mondanak egy imát néha magukban,
majd felnéznek az égre egy csillagot kutatva..

Ranschburg Jenő: Első nap az óvodában

I.
Most sírok. Itthagyott anyu.
Sírok és nem törlöm le a könnyemet…
Hadd lássák, hogy én most szenvedek!
És hiába dobják ide a labdát
Nem gurítom vissza…
Nem lehet.
Itt fogok ülni a széken estig
S a mesét se hallgatom.
Úgyse tetszik!

II.
Sírok.
És csak a nagy, fehér ajtót nézem
Ahol anyu elment
És este eljön értem!
És rájöttem, hogyha nagyon mereven
Sokáig nézem azt a díszítést
Az ajtókereten
Megelevenedik, és színes mesévé válva
Ott a Hófehérke
És a vasorrú bába,
Meg a torkos farkas,
Ahogy rátámad nagymamára
Aki úgy reszket a félelemtől…

Azt játszom: mindjárt engem is bekap…
Olyan jól tudok sírni ettől!

III.
Sírok. Ha itt lenne velem anyu…
Vagy legalább a nagymamám!
Sírok, sírok
És nem szól senki
Egy szót se rám…
Mért nem kérdezik meg, hogy mért sírok?

Úgyse mondanám meg ám!

John Knittel: Via Mala (idézet)

Az Ég döntése ellen
Erőd bármily mérhetetlen,
Gyarló ember nem győzhetsz soha.
Az élet folyamként hömpölyög tova.

Messze kanyarog veszélyes szeszéllyel,
S nem kedvére vájja ki ágyát,
Nem ismert törvények útját állják,
Kényszerítik folyni hol erre, hol arra.

Bánatmezőkön át napos domboldalra,
Szigorú, de Atyai kézzel! Balga álmodó Te!
Akaratod véled erősebbnek mint,
A Könyörtelen Végzet.

Gyulai Pál: Tanács

Kit szeretsz s akik szeretnek,
Ha bántanak, ha megsebeznek:
Ne haragudj rájuk sokáig!
De öntsd ki szíved' s ha letörléd
A fájdalom kicsordult könnyét:
Bocsáss meg! hidd, enyhedre válik.

Óh egymást hányszor félreértjük,
Szeretteinket hányszor sértjük,
Bár szívünk éppen nem akarja.
Mi is talán vérzünk a sebben,
Nekünk is fáj még élesebben,
De büszkeségünk be nem vallja.

Ne légy te büszke, légy őszinte,
Híved legott azzá lesz szinte,
Oszlik gyanú, megenyhül bánat;
Oly váratlanul jöhet halálunk!
S ha egymástól haraggal válunk:
A sírnál késő a bocsánat.

Kun Magdolna: Én még éltem ott

Én még éltem ott, hol munka volt és becsület,
ahol nem éheztek, nem sírtak az öregek, s a gyermekek,
ahol a barna-héjú lágy kenyeret szívvel sütötték,
ahol elismert, és rangos volt az emberi érték.

Én még jólétben éltem ott, hol élni lehetett,
mert ahol éltem, volt a lelkekben annyi szeretet,
mely elűzött maga mellől minden gonoszságot,
amely eltorzulttá tette ezt a szép-arcú világot.

Én még éltem ott, ahol a tisztes kort megért,
mosolyogva vitte hátán nehéz keresztjét,
mert tudta, mindig, de mindig mellette áll az,
aki cipeli majd helyette, ha olykor elfárad.

Én az élet által ismertem meg minden szépséget,
azt, amit a hosszú útra majd büszkén vihetek,
de az itt maradó gyermekekkel, azokkal mi lesz,
ők mit visznek, ha számukra már minden elveszett.

Mihai Eminescu: Ablakomra ha ág hajol...

Ablakomra ha ág hajol,
S kint megremeg a nyárfa,
Mintha te járnál valahol,
S én rád gondolok, várva.

Tó mélyén ha csillag kigyúl,
És tündököl a fénye,
Bánatom lassan elcsitul,
S a fájó gond is véle.

Ha fönt az ég felhőtelen,
S a hold lesüt a földre,
Én újból rád emlékezem,
Csak reád, mindörökre.

Kun Magdolna: Királynőnek láttam

Anyám egyszerű volt, mégis királynőnek láttam,

mert napkorona ragyogott őszezüst hajában,
és szemében a holdsugara oly ékesen fénylett,
mint csillogó gyémánt, melyre csillagtüze égett.

Anyám az én királynőm volt, a legeslegnagyobb,
hisz koldusként is felnéztek rá mind a gazdagok,
mert szép lelkének ékessége úgy tündöklött benne,
mint a világ legbecsesebb, legdrágábbik kincse.

Anyám sosem kérkedett e nagy-nagy gazdagsággal,
hisz bőséggel osztotta mind a két markával,
mert réges-régen megtanulta, kiket megérint a szeretet,
azok teszik érzővé majd a szív-nélkülieket.