Ürögdi Ferenc: Adventi csendben

Advent! Csend van.
Nincs hang, csak lélek-beszéd.
Adventi csendben
Lehullok Uram eléd.

Adventi csendben
Csak hitem kis mécse ég,
Adventi csend van
Körülöttem mély a sötét.

Adventi csend van
Készül-e mondd a szíved?
Adventi csendben
Gyümölcsöt hoz-e a hited?

Adventi csendben
Szunnyadsz tán?
Lámpád sem ég?
Adventi csend van
Ébredj! Jön a remény!

Ágai Ágnes: Bárhova lépek

Bárhová lépek, beléd ütközöm.

Át- és keresztül vagyok

szőve már veled.

Mozdulataiddal mozdulok,

hangodra hangolódom.

Így élünk kettős kötésben

téphetetlenül.

Ágai Ágnes: Levél Y-nak

Szeretlek.

Csak így, ilyen köznapian

ilyen egyszerűen, ha úgy tetszik semmitmondóan

hisz a legtöbb levélben így írják: szeretettel,

és ez nem súlyosabb, mint a kérdés:

mi újság, hogy vagy és effélék.

Pedig milyen kevés ember iránt vagyunk szeretettel,

mennyi közöny, rosszallás, idegenség,

gyanakvás, harag, meg nem értés,

mennyi odvas, rossz indulat fűz bennünket egymáshoz

kis és nagy közösségünk zárt rendszerében.

Milyen kevesen figyelnek szavainkra,

ha azt mondjuk: elvtársam, kedves barátom,

egyetlen szerelmem? mikor mit ír elő konvenciónk,

miközben szavaink tartalma rég kihullott,

és ezt nem kéri tőlünk senki számon,

hisz megszoktuk: őszinte részvétem, szívből gratulálok,

és a szeretlek, ha egyáltalán kiejtjük,

nem több közhely szavaink egyikénél,

ami kéznél van, mint a papír zsebkendő, vagy a golyóstoll.

De hát én szeretlek, salakmentesen, forrástisztán,

őrzöm hangod emlékezetem kazettájában,

és őrzi a testem kezed simítását,

őrzi pulzusom felgyorsult ritmusa

a visszapergetett filmszalagon

az egyszerit, a megismételhetetlent,

az egymásra talált test ünnepét,

az egymást dajkáló lélek hétköznapjait.

Szeretlek,

és folytathatnám: szeretlek, mint...

és bizonyára jutna eszembe még friss hasonlat,

jól hangzó, kevéssé kopott,

de így mondom pőrén, dísztelen,

vedd vallomásnak vagy tényközlésnek,

akár messze vagy

akár a szomszéd szobában,

akármi volt, van vagy lesz velünk,

igémet hirdetem, vállalom, vissza nem vonom:

Szeretlek!

János Árpád: Tükröd van-e?

Mondd, néztél-e már néha a tükörbe,

ismered-e saját arcodat?

Tudod-e ki vagy, és mire születtél,

mondhatod-e, hogy ismered magad?

Mondd, tettél-e számadást a sorsoddal,

hogy számonkérd azt, mit eddig éltél?

Vagy alázattal lested a szerencsét

mindhiába! Mindig csak reméltél.

Mondd, volt-e valaha az éltednek

haszna? Magadnak, vagy bárkinek.

Semmit sem, vagy jót is tettél, vagy mindég

ártottál - ha tudtál - mindenkinek.

Mondd, ha eszed nincs, szíved ugyan van-e,

mellyel gyűlölni s szeretni tudtál?

Vagy éltél itt a Földön közömbösen,

nem voltál igaz, s nem is hazudtál.

Mondd, mit ér a sorsod? nézz a tükörbe

és számolj el végre önmagaddal!

Végy hozzá erőt - ne lássa senki más.

És hidd el, hogy nem a tükör a hibás.

Wass Albert: Jó lenne így...

Bárkába szállni, nagyba, feketébe,

úgy evezni ki a messzeségbe.

Sohanemlátott part felé sietve

kikötni egy névtelen szigetre.

Lenni megbékélt önmagunknak árva,

nevétől fosztott Nemo-kapitánya.

Hullám felett, sziklába vájni házat,

gyökereket enni és csigákat.

Életet élni egymást nézve,

megcsöndesülve, megigézve.

Hegyre futni, ha jönnek mások:

babonás régi látomások.

Keresztet építeni, szörnyű-szépet,

homokba írni végtelen meséket.

Ha messziről jött honvágyak gyötörnek:

múlását lesni csendnek és időnek.

S amikor halkan közelít az óra,

befeküdni egy ringó koporsóba,

zöld vizeken sötétkék égre nézve:

úgy suhanni ki a semmiségbe.

Ron Cristian: Merj álmodni

Merj álmodni,
mert az álmok álmodói meglátják
a holnapot.
Merj kívánni,
mert a kívánság a remény forrása,
s a remény éltet bennünket.
Merj nyúlni
olyan dolgokért, amit senki más nem lát.

Ne félj olyat látni,
amit senki más nem lát.
Higgy a szívedben
és saját jóságodban,
mert ha így teszel,
mások is ezekben
fognak hinni.
Higgy a csodában,
mert teli van vele az élet.
De ami a legfontosabb,
hogy higgy önmagadban...
mert odabenn a lelkedben
rejtőzik a csoda,
a remény, a szeretet
és a holnap álmai.

Szádeczky-Kardoss György: Nincs időd!

Szoktál-e néha meg-megállni,

És néhány percre megcsodálni

A zöld mezőt, a sok virágot,

Az ezerszínű, szép világot,

A dús erdőt, a súgó fákat,

A csillagfényes éjszakákat,

A völgy ölét, a hegytetőt?

Nem, neked erre nincs időd!

Szoktál-e néha simogatni,

Sajgó sebekre enyhet adni,

A hulló könnyeket letörülni,

Más boldogságán is örülni,

Meghallgatni, akinek ajka

Bánatra nyílik és panaszra,

Vigasztalni a szenvedőt?

Nem, neked erre nincs időd!

S ha est borul a késő mára,

Készülni kell a számadásra,

Mérlegre tenni egész élted,

Tettél-e jót, láttál-e szépet,

És nincs más vágyad csupán ennyi:

Nem rohanni, csak ember lenni,

Hiszen már látod a temetőt!

De most már késő!... Nincs időd!