Wass Albert: Magányosság erdejében

Ez itt a magányosság erdeje.
Itt én vagyok csak; én és valaki,
valaki, akit nem is ismerek.
És aki mégis, mégis elkísér
akármeddig megyek.
Valaki, akit mégsem ismerek.

S van itt egy álmom: különösen szép,
és különösen mégis fáj nekem:
Valaki egyszer majd elémbe lép,
és megfogja két tévelygő kezem,
lecsókolja két könnyező szemem...
Valaki majd az életembe lép,
aki százszor több, mint az életem.
Van itt egy álmom: különösen szép,
és különösen, mégis fáj nekem...

Ez itt a magányosság erdeje.
Itt én vagyok csak, én és valaki,
Valaki, akit nem ismerek,
és akiről még tudnom sem szabad:
Bár jobban szeretem, mint magamat.

János Árpád: Fohász

Miatyánk, ki létezel a lelkünk rejtekén,
bocsásd meg, hogy emberek vagyunk.
Miatyánk, ha vétkezik a testi szenvedély,
bocsásd meg, mert emberek vagyunk.
Miatyánk, csak Te tudod, hogy életünk rövid.
Vétkezünk és szenvedünk,
mert bűntől öröm az életünk
- ha bűnnek számít, hogy élhetünk.
Magunkkal semmit sem viszünk.
Miatyánk, ki létezel a lelkünk rejtekén,
bocsásd meg, hogy ostobák vagyunk,
s hogy bűnösök akartunk mindig lenni.
Nem mindig sikerült. De bűnösök vagyunk.
Loptunk szerelmet, pénzt, időt, italt,
hazugságra gyűjtöttük minden erőnket.
A bűnről írtuk a verset és a dalt.
Miatyánk - ha létezel -, légy hozzánk kegyes.
S add, hogy bűnünk legyen bocsánatos.
Bocsáss meg nékünk, hisz emberek vagyunk.
Igaz, hogy bűn az életünk,
de mégis nagyszerű és oly csodálatos!

János Árpád: Mámor

Nézlek a vágyaktól kimerülten,

cinkosan bólint felém a pálma.

Éjfél is elmúlt. Csak ábrándozom.

Már lassan somfordál be a hajnal.

A kávé keserű illata körbejár,

s én még egy csókot adok a szádra.

Köszönöm Neked ezt az éjszakát,

Te szép, Te jó, Te minden, Te drága.

János Árpád: Köszönöm

Köszönöm Neked a jelent és a múltat,

amit soha vissza már nem adhatok.

A tegnapot és a mát

- ami megmaradt belőle - és azt is,

amit kidobtunk az elavulttal.

Köszönöm Neked az éveket,

amikor vihar volt, vagy sütött a nap,

és azt is, amikor csendesen esett.

Szemed könnyének gyöngycsillogását,

félő és dühödt szerelmedet,

a váró időt, a vágyó perceket.

És mindent köszönök amiért a szív dobog,

köszönöm Neked az életet.

Köszönöm a reményt és az erőt,

hogy tűrted az örvényt és az

ólomlábon cammogó időt.

Köszönöm, amikor rám lehelsz,

és lágy mosollyal ajkad érinti számat.

Köszönök mindent, amit Tőled kapok.

Köszönöm, mert nélküled

nem érteném meg a holnapot.

Percekre vártunk és évek múlnak el.

Elmúlt a tegnap és ma sincs már semmi,

csak a holnap van nekünk,

néha oly távol, máskor oly közel.

És köszönöm, hogy mégis együtt megyünk.

Köszönöm Neked ezt a holnapot,

és köszönöm azt is, amit én adok.

Mindent köszönök. Cserébe MAGAMAT adom!

Kérlek, fogadjad el.

Köszönöm Neked azt, hogy létezel,

én is csak ezért létezem, ezért vagyok.

Köszönöm, ha újra enyém leszel,

és százszor, ezerszer megköszönöm,

ha örökkön-örökké megmaradsz nekem.

János Árpád: Lila orgona

Ifjúságom egyik májusának
harmatos tavaszi reggelén
kimentem a kertbe és vidáman
orgonából csokrot szedtem én.

Rigó fütyült fent a hársfa ágán,
szívemben a tavasz muzsikált,
lila orgonák fürtös virágán
sétált pettyes katicabogár.

Te jutottál akkor az eszembe,
Néked szedtem szép virágokat.
Nem tudtam, hogy játék a szerelmed.
Néked adtam első csókomat.

Tíz év múlt el, érett férfi lettem,
s asszonyoknak szép virága te,
csókjaidat lassan elfeledtem,
nem kísért a múlt emléke se.

Májusi szél dúdol kint a kertben,
rigó fütyül tavasz-operát.
Ma már "másképp", mégis a legjobban
szeretem a lila orgonát.

Őri István: Tündérálom

Ott, messze fenn északon
túl gomolygó ormokon
ott, ahol a madár se jár,
lakik egy Tündér és kedvesére vár.

Minden reggel ablakhoz suhan,
s tekint világok felé bejár eget,
földet, poklokat,
de kire vár, nem lelé.

Kezét nyújtja, hátha jön -
éneke hegyeknek köszön
ajkán mosoly, mert remél -
napra nap, éj éjre kél.

Nem fárad minden nap kelni fel
hinni erővel: a nap közel,
mikor megnyílik a felhők óceánja,
s a ködön át feltűnik szerelmes párja.

Hiszi akarattal: itt van az óra,
bár száz évek teltek el azóta,
hogy Ő elment, messze el,
de mégis hiszi: az idő közel.

S akkor a felhőóceánon át
meghallja kedvese dalát,
s már repül is felé...
Tündéralakját a sötét völgy elnyelé.

E. Isenhouer: Add tovább!

Ha van valami, ami jó,
Ami barátaiddal megosztható,
Legyen bár csak egy apróság:
Hozhatja Isten áldását.
Add tovább!

Lehet, hogy csak egy dal, mely vidám,
De segít megharcolni egy-egy csatát.
Lehet, hogy egy könyv, mely érdekes,
Egy kép vagy pillantás, mely kellemes.
Add tovább!

Ne feledd a másik fájdalmát!
Te kell, hogy segítsd az úton tovább.
Egy kedves szó vagy egy mosoly
Áldás lehet a másikon.
Add tovább!

Ha tudsz egy kedves történetet,
Vagy hallottál az utcán jó híreket,
Vagy jó könyvet rejt a szobád,
Mely segít elűzni a másik bánatát,
Add tovább!

Ne légy önző a szívedben,
De viselkedj a legnemesebben.
Tedd a közösbe kenyered,
Hogy társaid is egyenek.
Add tovább!

Ha Isten meghallgatta imád,
S az égből áldást küldött le rád,
Ne tartsd meg csak magadnak,
Míg mások sírnak, jajgatnak.
Add tovább!