Thalis Silvenier: Álmodj szépeket!

...Valahol, távol a való világon,
Messzi túl a képzelet-határon,
Van egy egészen piciny ország.
Az a hely, ahol az álmokat írják.

A szép álmokat szákokba varrják,
S aztán kis manók mind széjjelhordják.
Viszik a világ minden részére,
S belehintik az élők szemébe.

Egy álommanó hozzád is elért.
Leteszi zsákját, bedugja kezét,
És belemarkol a tündérporba,
Hogy a csillámot szemedbe szórja.

Csipetnyi manó, vajon hol lehet?
Nem látod őt, de hallod, hogy nevet.
Óvatosan homlokodra lépked,
S arcod simogatja. Ugye érzed?

Kicsiny manó, tenyerét kinyitja,
S az álomport szemeidbe szórja.
Mosolyogva nézi, amint lehunyod őket,
És füledbe súgja: Álmodj szépeket!...

Gámentzy Eduárd: Így simogatlak!

A Karácsony nem hozott havat,

De nekem még tavalyról maradt

A hűtőben, a levesek mögött,

Majd összeszedem szépen délelőtt.

- És gyúrok olyan hógolyót Neked! -

- És megdobom a csillagos eget,

Hogy visszahulljon hozzád, s arcodon,

Olvadjon el, ahogy a fájdalom.

S ha letörlöd, kezemhez ér kezed.

- Így simogatlak utoljára meg...

Szécsi Margit: Reszkető - csillogó

Reszkető, csillogó

az ég - éles fák között

bujkál, mint kések között

a bekerített hadsereg.

Nincs kiút - sír az éj.

Nem tudja, mit ér a szenvedély.

Metsző kardpengék felett

a te fölséges szád vezet.

Bella István: Ahogy nyarakban

Mióta szeretlek ég az ég,

és föld a föld, és fű a fű.

Mióta szeretlek csak az ég

bennem, mi benned gyönyörű.

Mióta szeretlek Te vagyok.

Te vagy arcom, Te vagy kezem.

Magamra, mint feltámadott

mozdulatra emlékezem.

Mozgásodban: be ismerős!

Ki is? Testvér? Barát? Rokon?

... Ahogy nyarakban hull az ősz,

fény fut át a hulló havon.

Szécsi Margit: Szerelem

Hadd nézzem édes arcodat,

a szigorút, a régi-drágát,

az elviharzott ifjúság:

a nagystílű angyal tanyáját,

a cigány-élettől gyötört,

a marakodásoktól árvát,

hadd nézzem újból arcodat,

a szigorút, a régi-drágát.

Eladsz-e, elfogyasztol-e?

Nem leszünk kevesebbek tőle.

Elefánt-csordára elég

szívünk volt - marad még belőle.

Szent kezedtől se rettegek,

de fölséges légy mint az oltár,

mert megítélem arcodat,

mert ifjúságom társa voltál.

Rainer Maria Rilke: Midőn rám leltél...

Midőn rám leltél kedvesem,

kicsiny voltam, szerény,

és mint egy hárság csendesen

beléd virultam én.

 

Kis lényemnek név sem jutott,

de bennem nőtt a vágy,

míg szóltál: már oly nagy vagyok,

név nem foghatna át.

 

S én, mint akit május, mítosz,

meg tengerár tetéz,

lettem újborként illatos,

a lelkeddel nehéz.

 

/Fodor András fordítása/

Móra Magda: Az út felén túl

- Ha elkerülted már a negyven évet,

a lelked gyakran tűnt időkbe téved.

A dolgaidban tartod még a rendet,

de egyre inkább áhítod a csendet.

Már nem vársz rangot, címet, hatalmat,

és nem mész fejjel valamennyi falnak.

Már tiszteled az évgyűrűt a fában,

és hinni tudsz: a mások igazában.

Már reméled, hogy nem hiába éltél:

mit szóval mondtál vagy tettel beszéltél,

nem maradt hang: a semmibe kiáltó.

Ha nem is lettél irányjelző zászló,

a magad helyén álltál rendületlen:

szélben, viharban, ködben, szürkületben,

mint kapubálvány őrizted a házat,

és voltál tűrés, és lettél alázat.

A tieidnek maradtál a béke:

a nyitott ajtó biztos menedéke.

Ha elkerülted majd a negyven évet,

már nem hiszed, hogy adósod az élet,

csak azt érzed, hogy tiéd az adósság,

mert kevés volt a salakmentes jóság:

a mindent adó, semmit visszaváró,

a minden próbát derekasan álló,

mely sosem számol, szüntelen csak árad,

örök fölény és örökös alázat.

Ha elkerülted már a negyven évet,

s mindezt beláttad, és mindezt megélted,

és be tudsz állni a legszürkébb helyre,

már te lehetsz a sorsod fejedelme!