Sun Belle: Mondd...

Mondd, velem leszel majd akkor is
Mikor szemeimnek tompa fénye
Lassan már kihunyni kényszerül
Az évek látható nyomokat hagynak
Egyre gyengülő testemen ékszerül
Amikor végleg el kell majd hagynom
Tovatűnt ifjúságom mezsgyéjét
Mikor a legvidámabb napjaimból
Nem marad más, csak emlékkép.

Mondd, szeretsz engem majd úgyis
Ha a szépségem már rég leáldozott
Tudsz majd úgy nézni rám akkor is
Hogy úgy érezzem; csak álmodom?
Mondd ápolsz-e majd, ha makacs láz
Forró karjai fonják át a testemet
Olyan édes lesz a csókod mint régen
Melyet cserepes ajkamra rálehelsz?

Mondd, velem leszel az utolsó percig
És fogod majd reszkető két kezem
Parázslik majd akkor is a szívedben
Ez a mindent elsöprő vad érzelem?
Végigsimítod majd ugyanígy, lágyan
Megfáradt ráncba borult arcomat
Leszek-e akkor is olyan szép neked
Mint a csendesen lenyugvó alkonyat.

Juhász Gyula: MIKULÁS

MIKULÁS

Tegnap este a cipőmet
Az ablakba kitettem.
Szegény cipő - kettő egy pár -
Didergett a hidegben.
Egyik kesely, másik fakó,
Mind a kettő oly kopott,
Mind a kettő olyan keshedt,
Oly régen talpaltatott.
Az egyiknek nincsen sarka,
A másiknak orra nincs,
Ütött-kopott szegény párák,
Mind a kettő drága kincs.
Együtt voltak háborúban,
A békében úgyszintén,
No meg a forradalomban,
Ellenben is, úgy mint én.
Együtt jártak hóban, fagyban,
Esőben és lucsokban,
Eredménnyel versenyeznek,
Melyik rongyos még jobban?
Reggel aztán csoda történt,
A két cipőt elvitték,
Bizonyosan megtalpalják,
Várom őket mos is még.
Lesz majd bennük dió, alma,
Füge, cukor, tárca is,
Lisztjegy, szénjegy, egy színházjegy
S fényűzési bárca is!


1920

Bezárult egy ajtó

"Heves esőcseppek verték a kis ablakot,
De bent az öreg házban már senki sem lakott.
A bútorokon por lapul, és csend lett már az úr,
A kis szobára sötétség, és némaság borul.
Az asztalon egy lámpa áll, és egyre arra vár,
Hogy a kopott ajtón újra kattanjon a zár.
Hogy belépjen a szobába egy őszes vén apó,
És nyomában egy hajlott hátú kendős vén anyó.
A kemencében ott van még egy rőzse köteg,
Oda szokott begyújtani a két kisöreg,
Csak ültek csendben szótlanul, a kezük összeért,
Mind a kettő a másiknak hálás volt ezért.
Ám egy napon nem jött haza, csak vén apó,
A szeme könnytől csillogott. s az arca oly fakó,
A csizmáján még érződött a sáros föld szaga,
És tudta, hogy az anyó többé nem jöhet haza.
Még utoljára lámpát gyújtott, és rendet rakott,
Ráncos kezén a petróleum mély szagot hagyott.
De nem bánta, hisz nincs ki mondja-mosson mán kezet,
mert vacsorálni ilyen kézzel tuggya nem lehet.-
Még vissza nézett az ajtóból, minden rendbe már,
A néma csendben fáradt hangon csikordult a zár.
Gyere Bodri- szólt az ebnek, ki a fűben feküdt.
A kertben tarka szép virágok nyíltak mindenütt.
Letérdelt az öreg, és egy nagy csokrot szedett,
Majd felállt, és nem bánta, hogy a szeme könnyezett.
Az apó lába fáradtan, és oly lassan haladt,
Már várta egy kis sírhalom a diófa alatt,
Rátette a virágot, és melléje feküdt
Csak a sötétség és némaság honolt mindenütt.
És kitárult egy ajtó, mely a túlvilágra nyit
S az öreg kutya fájdalmasan sokáig vonyít".

Attila Tilla: Minden napra egy gondolat

Mertél már élni szabadon egy percet?
Ültél e egy padon olvasva egy verset?
Mosolyogtál e már vad idegenre?
Ha nem, ülj le pihenni. Eltelik az élet.

Mikor csodáltál meg szerelmes párokat?
Mikor valósítottál meg egy régi álmodat!?
Mikor élvezted a magányos csendet?
Az életed telik. Most tégy benne rendet.

Ébredtél már reggel mosollyal arcodon?
Léptél e már túl meg nem nyert harcokon?
Öleltél e már egy árva gyermeket?
Az órád ketyeg. Élvezd a perceket.

Nézted e már fűből a hulló csillagot?
zivtál már magadba friss harmat illatot?
Járta e már át a nap fénye lelkedet?
Élvezd a perced. Hagyd most a terveket.

Hallgasd meg kérlek a madár csicsergést.
Egy percre engedd el az óra ketyegést.
Az egyetlen mi véges csak az idő s a létünk.
A jelenből rohanunk. A holnaptól félünk.

Baranyi Ferenc: Tudod-e, mit teszel?

Tudod-e, mit teszel?
Mikor csalóra adod a voksod:
tudod-e, mit teszel?
Mikor a karvalyt hattyúnak mondod:
tudod-e mit teszel?
Mikor sugárként hódolsz a ködnek:
tudod-e mit teszel?
Mikor nem sírsz, ha másokat ölnek:
tudod-e mit teszel?
Mikor gyáván vagy színlelve tapsolsz:
tudod-e mit teszel?
Mikor botlás csak, hogy igazat szólsz:
tudod-e mit teszel?
Mikor mosolygod csak, ami sanda:
tudod-e mit teszel?
Mikor süketvak vagy készakarva:
tudod-e mit teszel?
Mikor nem hallod kételyedet meg
s nem nézed azt, mi kínos szemednek:
tudod-e mit teszel?
Ha tudod – sírig élj megvetésben.
Ha nem – megbocsát Isten.
De én nem.

(2012)

  

Karai Gábor: Néked írom e levelem...

Néked írom e levelem gyermekem
Ki a távolban éled a te felnőtt életed
Könnyek áztatják e kis levélpapírt
Ezért néhány betű most össze folyik
Nagyon fáj most az én szívem
Bánat gyötri az én lelkemet
De meg bocsátok én drága gyermekem
Akkor is ha soha nem keresel engemet

Mert mi mást tehet egy anyai szív
Még akkor is ha minden éjjel sir
Csak reménykedik a sok sok hajnalon
Hogy egyszer haza hoz majd a te sorsod
Akkor leszek én majd ismét boldog
Ha azt hallom anya nézd itt vagyok
De nem tudom eljő e az a nap
Mikor ismét haza találsz majd

De most be fejezem e kis levelem
Mert a könnyektől nem látom már a betűket
A szívem is fáj mert égeti a vágy
Hogy majd téged ismét lát
És mikor olvasod e kis levelem
Érezned kell hogy szeretlek gyermekem
Most nyugovóra térek én is már
Reménykedve hogy holnap haza találsz..

Leon Hansen: Legyen időd

Legyen időd a virágok illatára,
Míg végigsétálsz életutadon.
Legyen időd a küzdelmen túl,
Hogy enyhüljön a fájdalom.

Legyen időd a madárdalra,
Mellyel meghasad a hajnal,
S ahogy a nap elkezdődik,
Úgy be is fejeződik majdan.

Legyen időd látni a napot,
Ahogy felkel és eltűnik.
Megtalálsz majd minden gyönyört,
Mely életedben nem szűnik.

Legyen időd áldásokra,
Bár úgy érzed nem elég.
Többet jelent, mint gondolnád,
Becsüld meg az értékét.

Legyen időd száműzni a gyűlöletet,
Ahol, s amikor csak lehet.
Az emberi gyarlóságot vesd meg,
Ne a társad, ki örökké téged szeret.

Legyen időd, utódod szeretni,
S minden pillanatban boldog leszel.
Szereteted mindent felülmúl, s
Földi dolgokról tudomást sem veszel.

Legyen időd felebarátodra,
S ami mindennél fontosabb,
Hamis bálványt ne imádjál,
Fogadd el hát önmagad.

Ha torz a kép, amit
Mások rólad látnak,
Legyen időd megváltozni,
Élj te is a mának.

Mindig segíts a szenvedőn,
Nyújtsd feléjük jobbod,
Elégedett leszel akkor,
S megkapod a jussod.

Legyen időd erkölcsben élni,
S az életed így lesz teljes.
Tiszteld mások jogait,
S tégy úgy, ahogy számodra kedves.

Legyen időd megbecsülni
Azt a tényt, hogy itt vagy,
Hisz tudod, van egy fensőbb erő,
Ki ha hiszel, félni nem hagy.

Ha betartod a nagy dolgokat,
Végül boldog leszel.
Ha nem akarod, s nem próbálod,
Lelked később vezekel.

Az anyagi javakat szeretted gyűjteni,
Nem gondoltál búra, s betegségre.
Van még itt egy apró kérdés:
Vajon volt-e időd az egészségre?

Nem oly szükséges a vagyon,
Márkás autón úgysem jársz.
Lelkiekben legyél gazdag,
Magad előtt szebb utat találsz.

Heltai Jenő: Marianne emlékkönyvébe

Akit az istenek szeretnek,
Örökre meghagyják gyereknek,
Bizakodónak, nevetőnek,
Az élet útja annak puha szőnyeg,
Útravalója sugaras derű,
Mely ólmot színarannyá aranyoz,
Széppé a rútat, jóvá ami rossz
És nagyszerűvé azt, mi egyszerű,
Újjá az ócskát, tengerré a tócsát.
A világ annak micsoda?
Mindennap millió új csoda,
Sok tarka álom és kevés valóság.
Tündérek és mesék víg birodalma,
Amelyben győz a jó, kárt vall a gaz, hamis,
Amelyben minden alma aranyalma
És az marad befőtt korában is,
Játék az élet, élet csak a játék
S élet, halál egyformán szép ajándék.
Maradj gyerek te is hát kis leányom,
Mosolygó lelkű, üde, friss,
Maradj gyerek, szívből kívánom,
Még nagymama korodban is.

Aki ezt a verset írta
Nem rigó és nem pacsirta,
Csak aféle bölcs bagoly,
Zord romok közt huhukol......

(Gábor Marianne 1917. április 26-án született. Édesapja, Gábor Ignácz a magyar verstan megújítója volt.....

Sok híresség megfordult náluk, emlékkönyvébe verset írt Heltai Jenő is.)

Jolie Taylor: Mit ér

Milyen az az ország 

Hol korrupt az igazság
Milyen az az ember
Ki hátra nézni nem mer
Milyen az az élet
Hol zsíros kenyéren élnek
Milyen az a rendszer
Hol sok a gengszter
Mit ér az a diploma
Ha csak át lett másolva
Mit ér az a bankkölcsön
Ha utána halál jön
Mit ér a fizetés
Ha megél

Jolie Taylor: Ott leszek

Ha majd egyszer nem leszek.
Nem búcsúzom tőletek.
A csend karjában ringatom magam.
Ott élek majd boldogan.
.
Ott leszek, ott legbelül.
Hol a szeretet, olykor elszenderül.
Bánatomban, a csendhez fordulok.
S a szeretet hangján megszólalok.

Én leszek a Nap, mely rátok nevet!
Én leszek, a mosolyfakasztó apró szösszenet!
Én leszek, a vidám könnyetek!
A csend karjában, mindig ott leszek veletek!

Ott leszek, a madarak dalában.
Ott leszek, a mezők illatában.
Ott leszek, a zúgó patakokban.
Ott leszek, minden pillanatban.

Ott leszek, az alvó fákban.
Ott leszek, a világ minden zugában.
Ott leszek, az ünnepek hangulatában.
Ott leszek, a csend karjában.

Ha majd egyszer nem leszek.
Nem búcsúzom tőletek.
Nem hagyom, hogy kihaljon a szeretet.
Életre keltem akkor is, ha a világ kinevet!

Jenny Joseph – Csak szólok

Ha öregasszony leszek, lilát fogok hordani
Piros kalappal, ami nem illik hozzá és nem is áll jól.

Brandyre és nyári kesztyűre költöm a nyugdíjam,
És szatén szandálra, de azt mondom, vajra sem telik.
Simán leülök a járdaszegélyre, ha elfáradok
És a boltban felfalom azokat a kis kóstoló falatkákat, és megnyomom a vészcsengőket
És végighúzom a botomat a kerítéseken
És bepótolom, amit kihagyott az a józan fiatal lány
Papucsban csoszogok kint az esőben
És leszedem mások kertjében a virágokat
És megtanulok hegyeset köpni.

Akkor már hordhatsz szörnyen ronda felsőket, elhízhatsz,
Betolhatsz egyben három kiló kolbászt
Vagy ehetsz egy héten át csak kenyeret savanyú uborkával
És tollakat és ceruzákat és söralátéteket és más izéket gyűjthetsz mindenféle dobozokban.

De most még olyan ruhákat kell hordani, amikben nem ázunk bőrig
És kifizetni az albérletet és nem káromkodni az utcán,
És persze jó példát mutatni a gyerekeknek,
Vacsorára hívni a barátokat és elolvasni az újságokat.

Várjunk… nem kellene gyakorolnom egy kicsit már most?
Hogy az ismerőseim ne boruljanak ki és ne lepődjenek meg túlzottan,
Ha hirtelen öregasszony leszek és lilát kezdek hordani.


Molnár Adél fordítása

Sörös W. Klára: A Télapó mese vége

Átszáguldott a világon egyetlenegy
éjszaka,
elfogyott a játék, csoki örömhozó
halmaza.
Feladatát elvégezte, belefáradt
Télapó,
Kimerült a szánhúzó is, most már otthon
volna jó!
Hazaérve rénszarvasát megeteti,
itatja,
Ünnepi piros ruháját ajtószegre
akasztja.
Fájó lába tálban ázik, szárad nedves
zoknija,
Épp ideje a megvetett puha ágyba
bújnia!
Most pihenhet, mert egy évig nem lesz újabb
utazás,
majd csak jövő decemberben indul útnak
Mikulás.
Így lesz amíg áll a világ, felnőnek a
gyerekek --
s az ő gyermekük cipőit is a Télapó
tölti meg!

Kun Magdolna: Karácsony táján

Mondd, Mama,
így Karácsony tájékán
mi van odaát?
Díszítik-e fényes gömbök
a fenyőfaágát,
s gyújtanak-e csillagszórót
fenn az angyalok,
mikor éjcsendjébe vesznek el
a földi sóhajok.

Roppan-e hó, szikrázó hó
talpatok alatt,
ha a jégzúzmarás ezüstdér
arcotokra fagy,
s ha borzongató szél simítja
fátyoltestetek,
melyek Istenfényességben
tündökölhetnek.

Mondd, Mama,
élnek-e még szívetekben
szép gondolatok
azokról, kiket a földön
árván hagytatok,
s kik, azóta is várják,
olyannyira várják,
hogy egy szép napon talán
visszakopogtattok
az élet ajtaján.

Garai Gábor: Nem vagyonra…

Nem vagyonra gyűjtök – időre,
hogy kószálhassak szabadon
ez idei, s talán jövőre
már járhatatlan tájakon.

Örömömben – ameddig élek –
az osztozhat csak, akinek
így kellek, ki felezi vélem
oszthatatlan perceimet;

Bánatomban csak az talál meg,
kit leigáz a pillanat,
s úgy szakad rá, mint az ítélet,
hogy alig kelt, – s már hull a nap.

Juhászné Bérces Anikó: Adventi fények

Advent első vasárnapján
fellobban egy gyertyaláng,
REMÉNY-t hoz a szürkeségbe,
mikor fénye ránk talál.

Három társa lángra várva
az adventi koszorún,
bennük rejlő fény-üzenet
átsugárzik a borún.

Hét nap múlva párban lobog,
kis fáklyaként világít,
s erőre kap lelkekben az
égiektől táplált HIT.

ÖRÖM-ünnep közelg` hozzánk,
hirdeti a harmadik,
lélek húrján zenét sugall,
óda hangja hallatszik.

Gyertya-kvartett fény tündököl,
küszöbön a karácsony,
legfontosabb, hogy SZERETET
áradjon a világon.


Forrás: www.poet.hu

Drótos Sándor: A maszk mögött

Nem látod arcom, csak segítő kezeim,
nem látod mosolyom, csak ragyogó szemeim.
Nem látod könnyeim a műszakok végén,
nem látod a félelmem a szakadék szélén.
Nem hallod sóhajom, ha véget ér egy élet,
nem érzed a fájdalmam, mikor megmentelek téged.
Nem látod örömöm, amikor meggyógyulsz,
pillanatnyi döntésemet mikor nem mozdulsz.
Nem sejted kételyem, arról mit hoz a holnap,
remegő hangom... mikor a vezénylésről szólnak.
Nem látod szeretetem, amit a szakmám iránt érzek,
nem látod harcom, de maradok! - míg el nem vérzek!

Schrenk Éva: Halottak napján (II.)

Kisétálok a temetőbe.

Leteszek egy csokor virágot,
mécsest gyújtok, emlékezem.
Belső szemeim előtt felvonulnak halottaim.
Megelevenednek.
Látom őket, amint tesznek-vesznek.
Nem vagyok szomorú, azon már túlvagyok.
Inkább valami csendes derűvel szemlélem őket.
Ragyog a napsugár - nem, nem szitál a köd -
és én hallgatok.
A lelkekre fülelek.
Várom, mit üzennek.
És megsejteni vélek egy-egy mondatot.
Elköszönök.
A faleveleket még összesöpröm.
Veletek voltam egy távoli köröndön.

Forrás: www.poet.hu

Bródy János - Szabadnak születtél

Itt születtél ezen a tájon, itt ringatott az édesanyád
Itt indultál el az útra, s itt jártad ki az iskolát
Itt élnek a barátaid és itt találtad meg szerelmedet
A nagyvilágon e kívül nincs máshol helyed

Itt fogadtad szívedbe az Írást és a Gondolatot
Itt eszméltél magadra, és itt volt mindig az otthonod
S most itt mondják neked elvakult sötét lelkű ostobák
Keress magadnak máshol hazát

Ne törődj vele, hogy mit mondanak
Az vagy, akinek tartod magad
Még akkor is, ha szembe fúj a szél

Ne törődj vele, hogy mit mondanak
Az vagy, akinek tartod magad
Ne feledd el, hogy szabadnak születtél

Ne hagyd, hogy lelked mérgezzék a hazug előítéletek
Ne hagyd, hogy korlátok közé szorítsák szabad szellemed
Ha Kölcsey és Vörösmarty nyelvén szól az éneked
A nagyvilágon e kívül nincs máshol helyed

Tudom, hogy nehéz elfeledni mindazt, amit nem lehet
De ne add fel a szíved mélyén élő szép reményeket
Kárpátok gyűrűjéből szállj fel szabad madár
Érted is szól a harang már

Ne törődj vele, hogy mit mondanak
Az vagy, akinek tartod magad
Még akkor is, ha szembe fúj a szél

Ne törődj vele, hogy mit mondanak
Az vagy, akinek tartod magad
Ne feledd el, hogy szabadnak születtél

Sose feledd, hogy szabadnak születtél

Mihai Eminescu: A mesebeli királylány

Csillogó, fehér ködöt szül 

Fönt a hold ezüstfehéren,
Épp a víz fölé borítja,
Szétteríti lent a réten:

Sok virág gyül a fonóba
Pókfonálból szőni selymet,
És az Éj leplén a harmat
Gyémánt-csöppeket remegtet:

Lent a tónál, melyre néhány
Felhő árnyat sűrit,
Mintha rezgő fénybarázdák
Törnék össze habgyürűit.

Szétválik a nád, s egy lányka
Hajlik halkan rá a vízre,
És az elvarázsolt tóba
Bíborrózsákat hajít le.

Hogy meglásson ott egy arcot.
Le a fodros tóra nézett,
Melyet rég, szent Szerda napján
Egy varázsszó megígézett:

Hogy az arc elébe tűnjék,
Feslő rózsát vet a tóba,
Szent Péntek varázsszavától
Elbűvölt virág a rózsa.

Néz, csak néz a lányka… Holdfény
Hull aranyfürtös fejére,
S ott sugárzik kék szemében
A világ minden meséje.

Közzétette: Lighhouse

Deli Enikő: Kezek

Foltos, ráncos, öreg kezek!
Kérlek szépen, meséljetek!
Gyermekként hogyan éltetek?
Öleltetek? Szerettetek?

Foltos, ráncos, öreg kezek!
Sokat fáradva éltetek.
De hiszem azt is: öleltetek.
Kedves kézben pihentetek.

Foltos, ráncos, öreg kezek!
Unokákat tereltetek,
Nekik oly sokat főztetek,
Kapáltatok, kötöttetek.

Fáradt, kedves, öreg kezek!
Kérlek szépen: pihenjetek!
Annyi mindent megtettetek!
Pihenjetek, s öleljetek!